Apáim története

Vér szerinti apámat csupán néhány fotóról és anyám emlékező történeteiből, valamint művészi hagyatékaiból ismerem. A fotókon magas, jóképű, szőke fiatal férfit látok, akire külsőmben hasonlítok.

Anyámtól tudom, nagy szerelem gyümölcse vagyok, születésemre tíz hosszú éven át vártak szüleim, mert házasságukat az akkori társadalmi szokások késleltették. Apám úri családból származott, szülei tiltották anyámtól, aki sokgyermekes szegény iparos család első gyermekének született. Az akkori szépségideál megtestesítője volt barna hullámos hajával, búzavirágkék szemével, karcsú termetével, hibátlan bőrével.

Apám tanárnak tanult, tehetsége sokoldalúan megmutatkozott zenei tudásában – hegedűn és orgonán játszott művészi szinten, – képzőművészeti és költői műveiben, amikből néhány apró örökség rám maradt anyám halála után. Ezzel szemben anyám műveletlennek mondható, sem érettségije, sem szakmája nem volt. Gyárba járt, műstoppolóként dolgozott. A szülők mindkét részről tiltották a kapcsolatot – nem valók vagytok egymáshoz – hajtogatták. Ők azonban – platói szerelemben – kitartottak egymás mellett, míg apám befejezvén tanulmányait, állást kapott egy falusi iskolában, ahol a kántori állást is elvállalta. A boldogságuk azonban nem tartott soká. Két évvel a házasság megkötése után jelentkeztem a világra. Túláradó örömmel várták gyermeküket szüleim, de csak anyám láthatott meg. Mialatt anyám a kórházban szülésre készült, apámat elvitte egy hirtelen támadó agyhártyagyulladás. Halála előtti szavaival is engem szólított. „szeretném látni őt!”- pedig ekkorra már megvakult. Akkor még nem ismerték nálunk a penicillint. Anyám csak tíz nappal később, az én születésem után értesült férje haláláról és a rá váró nehéz sorsról. Mindent elveszített rajtam kívül. Nem adott örökbe, noha apám rokonai kérték. Saját szülei gondjaira bízott – mint drága eleven emlékét szerelmének – és visszatért a gyárba dolgozni. Rám is nehéz sors várt. Kevés szeretetet és sok szigort kaptam nagyszüleimtől, de ezt akkor természetesnek tekintettem. Nem lázadtam, dolgoztam, figyeltem a felnőtteket és sokat tanultam az életről.

Anyámnak sok kérője akadt, de mert engem nem vállaltak, inkább özvegy maradt hat évig. Hat év magány után a véletlen összehozta egy korban hozzá illő legényemberrel, aki szegénysége, műveletlensége és nemes lelke folytán egy életen át méltó társa lett, és nekem nevelőapám.

Ő módos gazdálkodó családban született, tizenkét testvér közül hetediknek. Csak négyen élték meg a felnőttkort. Trianon után a családot a Csallóközből áttelepítették Magyarországra, vagyonuktól megfosztva, szegényen telepedtek le a Szigetközben, egy nádfedeles parasztházban. Apám – ő kérte, hogy így nevezzem – jó eszű gyerek volt, de korán munkába kellett állnia, még szakmát sem tanulhatott. Legfiatalabb testvérét a katolikus egyház taníttatta, pappá szentelték. Apám dolgos, szorgalmas, megbízható emberré vált. Anyámmal egy kertészetben ismerkedett meg cseresznyeéréskor – nála vásároltunk – egy gazdag orvos magánbirtokán kertészkedett, szerette és szakmai tudással termesztette a növényeket, pedig ezt sem tanulta. Nem tudom, hány osztályt járt iskolába, de könyveket nem forgatott, mégis tájékozott volt a világ dolgaiban, kellemes beszélgető társa lehetett egyszerű embereknek. Saját gyermekeként szeretett és becsült engem, soha nem vert, nem szidott. Esténként a kályha tüzénél, lámpafénynél kártyáztunk, malom-játékot játszottunk, beszélgettünk. Mélyen vallásos volt, vasárnaponként együtt mentünk misére a távoli templomba és út közben szóval tartottuk egymást. Azon az őszön kezdtem iskolába járni, amikor anyámmal összeházasodtak. Nekem az iskola csodás élményt jelentett: társakat – akik szinte kezdettől fogva afféle vezérnek tekintettek – és ismereteket. Apámnak vallottam be akkor egy templomi séta közben, hogy egyetemi tanár szeretnék lenni. Talán különös, de mintha édesapám lelke költözött volna belém, éreztem tanítás iránti elhivatottságomat. Apa csillapította gyermeki, naiv lelkesedésemet:

–        Ne álmodozz kislányom, az egyetemeken férfiak tanítanak, különben is mi szegények vagyunk és háború van. Ki tudja, mit hoz a jövő nekünk.

Meghallgattam, de nem adtam fel álmomat. Minden szabad időmben olvastam és iskolai bizonyítványomban csupa jeles érdemjegy bizonyította érdeklődésemet és szorgalmamat. Gimnáziumba jártam már, amikor apámat munkahelyén a szakmunkás bizonyítvány megszerzésére kötelezték. Nehéz fizikai munkát végzett műkövesként egy állami építőipari cégnél. Kiderült, hogy a számtani alapműveleteket sem ismeri. Tanítottam minden este türelmesen, de a szorzás és az osztás nem akart a fejébe jutni, nem is szólva a százalékszámításról, ami pedig vizsgaanyag volt. A vizsga mégis sikerült, együtt örültünk ennek. Családunkban a szegénység ellenére vidám hangulat uralkodott, apu – bár a kottát nem ismerte – jól hegedült és sokat daloltunk együtt, főként népdalokat, operett áriákat, betétdalokat.

A háborúban nem katonáskodott apu, mert hadiüzemben dolgozott, így mentesült a frontszolgálat alól. Ennek ára a kertészkedés feladása volt.

A háború után született egy húgom, akit nagy szeretettel fogadtam, nevelgettem. Nevelőapám nem tett különbséget köztünk sem szeretetben, sem anyagiakban. Talán húgommal engedékenyebben bántak, és ezt ő igényelte is, mert nem szeretett tanulni, nem jutott el az érettségiig sem.

Én az érettségi után egyetemre mentem egy távoli városba, hogy tanár legyek. Irigy rokonságom próbálta apámat rábeszélni, hogy ne engedje ezt nekem. Azzal érveltek, hogy ha úr leszek, le fogom őt nézni. Ő szelíden elhárította.

–        Nem tartok ettől, jól ismerem őt, szándékát tisztelem.

–        Menj csak kislányom, váltsd valóra álmodat – mondta nekem – ha megoldod a kiadásokat, mert pénzzel támogatni nem tudunk.

Ez igaz volt, mert egy keresetből /anyám betegeskedvén nem vállalhatott munkát/ és adósságokkal /törlesztettük a szülői ház árát anyám testvéreinek/ – nem jutott havi segítség. Nem is volt rá szükség, mert a szociális segélyből és ösztöndíjamból, alkalmi munkák díjából jól megéltem. Ritkán és rövid időkre látogattam haza, mert a nyári szünetekben is dolgoztam az egyetemi városban. Öt év múlva tanári diplomámmal egykori iskolámban kaptam állást. Szüleimnél laktam, még férjhezmenetelem után is az éléskamrában húztuk meg magunkat, amíg nem épült fel a társasház, amibe beneveztünk. Segítettünk az öreg házat szüleim számára komfortosabbá tenni: kutat fúrattunk, a vizet így bevezették, és a vaskályha helyett cserépkályhát rakattunk, TV készüléket vásároltunk nekik. Kislányaim élvezték a nagyszülők gondoskodó szeretetét. Elköltözésünk után is gondoskodtunk szüleimről, amennyire időnk engedte. Apu ekkor már sokat betegeskedett, a nehéz munka tönkretette szívét és érhálózatát, a gyógyszerek pedig a máját. Későn ment orvoshoz, már nem lehetett segíteni. Ekkor már a főiskolán tanítottam – megérte hát apu ezt még – és éppen egy budapesti tudományos konferencián vettem részt, amikor kórházba vitték. Már indulásom előtt éreztem, hogy elérkezett a búcsú ideje. Hazatérésem után első utam a kórházba vezetett. Apu sápadt volt, elesett, és rettegett a másnapra előírt vizsgálatoktól. Kikísértem őt a WC-re, majd visszajövet a kórterem ajtajában megroggyant, rám nehezedett. Elvonszoltam ágyáig, láttam lassan hártya borítja be szemét. Szemérmesen átfordult az ablak felőli oldalra, de én tudtam, hogy meghalt. Nem bírtam sírni, üres lett a világ nélküle, bennem is meghalt valami. A világ elveszített egy értékes egyszerű embert, és én az igazi apámat, akitől anyagi javakat nem örököltem, de erkölcsi értékeket, sokat.

Két apám volt: a vér szerinti apámtól génjeimet, szerény tehetségemet a kézimunkákhoz, rajzoláshoz, költészethez, tanári hivatásérzetemet,

örököltem. Nevelőapámtól minden mást, ami fontos volt, ahhoz, hogy becsületes emberré váljak. Köszönöm ezeket az emlékeket.

(Pákozdiné Tóth Sarolta írása)

Látogatás

Van úgy, hogy az embert saját magához láncolják érzései,

múltnak, szerelemnek, szeretetnek, el nem tűnő szépségei.

Rola

Erősödő szél kavarta a havat a sínek között. Néha kisebb csúcsokat halmozott fel, hogy azután tovább szitálhassa őket. Az állomás várójában csak néhányan ültek. Közöttük egy középkorú férfi, mellette egy hatéves forma kisgyerek. Egymáshoz ért az oldaluk, a fiúcska kötött sapkája kissé félrecsúszott, amikor lehajolt, hogy felvegye a kezéből kiejtett jegyet. A terem ablakain a jégvirág nyiladozó levelei jórészt felfogták a fényt, amelyből a zord idő amúgy sem ajándékozott túl sokat. Felhők kergették egymást, a december hidege halk süvöltéssel próbált bepréselődni a rosszul záródó ajtó résein. A férfi felkelt a gyerek mellől, zöld télikabátgallérja szinte körbefogta a fejét, és az ablakhoz lépett. Ovális lyukat lehelt az üvegre, majd kifelé bámult rajta. Aztán a sarok félhomályában álló vaskályhára pillantott, amelyről látszott, hogy nem gyújtották be mostanában. Visszaült a fiú mellé, kihúzta az ócska pad alól a barna füles táskát, és maga mellé helyezte a lócára.

– Nagyapa örülni fog, hogy karácsony előtt láthat – szólt csendesen, ahogy a fiára nézett. – A lelkemre kötötte, okvetlen hozzalak magammal. A jegyet pedig tedd a zsebedbe, mert ha elveszik, engem leszállítanak, és utazhatsz egyedül.

Látva a megilletődött tekintetet, kacsintott egyet.

Megigazította a gyerek sapkáját, közben észrevette, hogy valamit szorongat a másik kezében. A sárga kötött kesztyűből kilógó tárgyat azonnal megismerte. Sakk volt, mágneses sakk, egy kicsi dobozkában.

– A papának viszem – emelte fel a kezét a fiú –, te adtad apu, de nekem van nagyobb, ezt neki adom.

Nagyapa imádott feladványokat megoldani. Legutóbb amikor nála jártak megemlítette, hogy hiányos a sakk-készlete. Úgy találta néhány éve dobozban az állomás padján, és a hiányzó figurákat mindenféle mással pótolta. Ám sokszor elfelejtette, hogy például a király helyett beállított kiérdemesült gyertya melyik bábut is jelenti valójában. Legutóbb is hasonló történt.

– Most ez a bástya – emelt fel egy gyufásdobozt –, vagy inkább ez? – mutatott a táblán álló sószóróra.

Jót mulattak ezen.

Emlékszik rá, és meglepi vele nagyapját. Jó gyerek, nagyon is jó – gondolta a férfi, ahogy hosszan bámulta a fiút. Ez a különélés… Nem kellett volna elhagynom, de mit tehettem volna…

– Mit nézel apa? – kérdezte a fiú, sárga kesztyűjével a dobozon babrálva.

– Semmit kicsikém, na gyere, pár percen belül itt a vonat.

Kiléptek a szabadba, metsző hideg csapott az arcukba. A férfi fején nem volt sapka, olajozott, hátrafésült hajára hamarosan jó néhány hópehely tapadt. Messziről vonatfütty hallatszott, a szemafor vízszintesen meredő karja egyszerre fellendült. Háttal álltak az érkező szerelvénynek, így próbálva elkerülni, hogy a szemükbe sodorja a szél a havat. Amikor az állomásfőnök megjelent mellettük piros tányérsapkájában, dacolva az elemekkel, csikorgó fékezéssel megérkezett a vasút. Mozdonya pöfögve ontotta magából a gőzt, szerelvényeinek egyik másik szürke ajtaja ásítva kitárult, és a magasból utasok igyekeztek lekászálódni. A férfi maga elé emelte a fiút, lenyúlt a táskáért, majd ő is felkecmergett. Egy sípszó, a vonat elindult. Már a peronon érezni lehetett a semmivel össze nem keverhető szagot, amely a MÁV kocsik elmaradhatatlan jellegzetessége. A fényesre koptatott műbőr ülések üresen várták, hogy valaki elfoglalja őket. Mindössze a sarokban ült egy bőszoknyás, pirospozsgás asszonyság, bekecsben, mellette egy kucsmás parasztember, aki hátrahajtott fejjel hortyogott, lábánál fonott demizson állt.

Az ablakokon át lassan elmaradt az állomás bordófoltos épülete. Aztán elindultak a fák, fehér leplük mindenféle alakot mintázva szaladt tova. Kiválasztottak egy helyet, a férfi levette a gyerek kabátját és a sajátjával együtt felakasztotta. Mikor leültek, kinyitotta a táskát, két csokit vett ki belőle, az egyiket átnyújtotta.

– Marhahúst vettem nagyapának – mutatott egy papírcsomagra –, mert azt nagyon szereti. Te is szereted… – mondta bizonytalanul. – Anya nagyszerűen csinálja, a levest… – nem fejezte be a mondatot.

A koszos üvegen át a havas tájat nézte, aztán váratlanul megkérdezte:

– Szokott idegen bácsi jönni hozzátok?

A gyerek nem értette mit akar ezzel, kérdően nézett rá.

Bolond vagyok – futott át rajta, és gyorsan másra terelte a figyelmet.

– Látod – mutatott kifelé a mezőre –, őzek. Nagy a hó, éhesek biztosan.

Szinte rátapadtak az ablakra, a messzi távolban egy magas gyárkémény ontotta magából a szürkés füstöt. Ritmikus egyformasággal kattogtak a kerekek, miközben jóleső meleg áradt a lábukhoz az ülés alatti radiátorokból. Az álmosító monotóniát hamar megtörte a következő állomás, fékcsikorgás, ajtócsapódások. Mikor újból elindultak kalauz jött, néhány udvarias szó, jegykezelés, majd maguk maradtak. A férfi észre sem vette, hogy kucsmás ember meg bőszoknyás asszonyság eltűnt.

– Szabad a pálya, ki tudod így húzni magad? – kérdezte a fiút, mialatt a kétoldalt lévő ülések fölötti acélból készült csomagtartóba csimpaszkodva felhúzódzkodott. – Várj, nem éred el – azzal felemelte, hogy apró kezeivel megfoghassa az alkalmi nyújtót.

– Vegyél le, vegyél le… – kérlelte a gyerek kis idő múlva.

Miközben a hóna alá nyúlt, kifelé nézve észrevette, rövidesen megérkeznek.

– Gyere gyorsan, öltözzünk, mindjárt itt vagyunk, még fennmaradunk a végén.

Sebtében magukra kapták a kabátot, mire kiértek a peronra, a vonat szokása szerint csikorogva fékezett, majd egy rántással megállt. Leszálltak, járda híján a letaposott hóba lépve, és elindultak az ismert úton. Alábbhagyott a szél, már elvégezte a dolgát, helyenként méteres hegyeket épített a fehérbe öltözött szántón. Félig befagyott patak mentén haladtak a falu határa felé. Helyenként mély hóban jártak, a kisfiú nehezen lépkedett.

– Jössz a nyakamba? – hajolt elé az apja, és mielőtt válaszolt volna, már fel is kapta, vitte, cipelte, néha nyerítve hozzá. Az meg nevetett, kapaszkodott a homlokába. Elérkeztek a liget fasorához, még néhány lépés, aztán ott álltak a papa aprócska vályogháza előtt. A fekete, sokfajú, bozontos házőrző ismerősöknek kijáró vakkantásokkal küldte üdvözletét feléjük, miközben rótta a köröket a láncán.

– Halló – kiáltott a férfi.

Csengő nem volt, minek is az villanyáram híján. Az üveges, kopott ajtóban egy ősz hajú, kissé görnyedt tartású idős ember jelent meg mosolyogva.

– Na… nem hallgatsz már? – intette le a csaholó négylábút vékony, csontos kezével.

Mindkettőjüket megölelte, arcon csókolta borostás ábrázatával. Felragyogott a tekintete, amikor a kicsi nyújtotta felé a kezét.

– Nagypapa, nézd ezt hoztam neked karácsonyra.

Nézegette az öreg a tenyérnyi dobozkát, forgatta, kockás külsejét vizslatta, aztán rájött mi lehet.

– Sakkot hoztál nekem? – megint átölelte a gyereket. – Nahát, milyen apró, szemüveget is adsz hozzá? – kérdezte nevetve. –  De most már irány befelé, ha nem akarunk kockára fagyni.

Beléptek a házba, amelynek előtere minden volt egyben, előszoba, konyha, éléskamra. Régi, falazott tűzhely állt a sarkában, gyomrában vidáman pattogott a tűz. Egyszerű, mondhatni szegényes berendezés egy zöld, kopott konyhaszekrényből, asztalból, három hokedliből, valamint egy kis sámliból állt. Az onnan nyíló szoba, ha lehet még kisebbnek teremtődött. Benne egy ágy, ódon, jobb korokat megélt kétajtós ruhásszekrény, meg asztalka. A falon petróleumlámpa, az ágy mellett kékes, félig nyitott kofferszerűségben pedig tangóharmonika. Az asztal felett lepattogzott keretben, a homályos üvegen át mosolygó, táncoló kislány nézett vissza a szemlélődőre. Aljába bevert szegen láncos zsebóra lógott, hiányzott a fedele, talán hogy állandóan látható legyen, mint is telik az idő.

– Apa – tette fel a férfi az asztalra a táskát –, hoztam marhahúst, szaloncukrot, meg egy üveg bort is.

Ahogy pakolt, az öreg aprókat pislogva követte mozdulatait.

– Az jó. Akkor eszünk, iszunk, én bizony most mindjárt hozzáfogok a marhapaprikáshoz.

Nyomatékosítva a dolgot, elővette az asztalfiából a megboldogult hentes korából visszamaradt kést, a húst deszkára helyezte, majd szakértői mozdulatokkal aprítani kezdte. Természetes módon a nyiszálásra megjelent odakinn egy vendég, vörös kandúr képében. Erőteljes kaparászással kért bebocsájtást.

– Te, te, nem marad lazúr az ajtón – dohogta összeráncolt szemöldökkel a papa, de ahogy a fiúra nézett kisimultak az idő ekéi által hasított barázdák. – Megdelejkéznéd egy kicsit ugye? Bár ha bejön, nehéz lesz kipaterolni innét. Gyere te egérszomorító – és lenyomta a kilincset.

Az állat azonnal a gyereknél termett, jófajta simókát kikönyörögve a hátára fordult, de ez csak addig tartott, amíg megérezte a hús szagát, onnantól már az öreg lábai között körözött.

– Ehun e – csattant egy mócsing a földön –, ezzel elleszel egy darabot.

Figyelték, ahogyan a macska félretartott fejjel bajlódott az inas cafattal.

– Azt’ mi újság fiam? – nézett kérdően a fiára.

Beszélgetni kezdtek, a dinsztelődő hagyma illata hamar beterítette a kis helyiséget. Rövidesen a lábasba kerültek a marhakockák is, sistergő gőz szállt fel, miközben a papa kevergette. Megfűszerezte, felöntötte, majd hátrébb húzta a himlőhelyes tűzhelytetőn, azután alápiszkált a parázsnak.

– Ez eltart egy darabig, addig krumplit kőne… Gyerekem – nézett oldalvást –, tudsz-e kurumpért hámozni? Nem-e? No, megmutatom, azután annyi szaloncukrot kapsz tőlem, ahánnyal végzel, jó lesz így?

Miután látta, hogy nem aratott túl nagy sikert az ajánlat, előhozta a kis sámlit, rákucorodott, és nekiállt maga. Közben a férfi átment a szobába, kivette tokjából a tangóharmonikát majd a nyakába vette. Furcsa, nyikorgó hangokat hallatott a hangszer, amint összetolta. A két helyiséget elválasztó ajtó üvegjén a kicsapódó pára lassan, csíkokban könnyezni kezdett.

– Hogy megy az oskola? – kérdezte az öreg most a fiút. – Megbuktak már a tanító nénik?  Nevetés közben szaporán forgatta kezében a héjától szabaduló gumót.

– És a sakk? Apád dicsekedett múltkorában, hogy előbb tudtad hogyan kell lépni a lóval, mint leírni az a betűt.

A gyerkőc nekiállt mesélni iskoláról, pajtásairól, milyen volt a nyári tábor, végül közel hajolt.

– Nagyapa, te tényleg nagyon tudtál sakkozni? – guggolt le az öreg mellé. – Apu azt mondta, első táblás voltál. Mi az, hogy első táblás?

– Az? – megállt a kés az öreg kezében. – Az azt jelenti, hogy csapatversenyben én voltam a legjobb – válaszolta. – Ez meg itt kész is.

Felemelte a tál krumplit

– Megmossuk, majd a végén beledobjuk a pörköltbe, de csak a végén, különben elfő. Érted?

A gyerek bólintott. Odabentről hamiskás harmonikaszó hallatszott, papa közben kevert egyet az egyre kellemesebb illatot árasztó paprikáson. Egyszerre csak csóválni kezdte a fejét.

– Hagyjad már azt a hangszert fiam, nem ártott az neked – szólt át a szobába. – Gyere inkább nyisd ki a bort, azt igyunk egyet. Elvégre mindjárt itt a karácsony… Jaj, látjátok milyen bolond egy öregember vagyok, van itt ám nektek ajándék!

Kezében a kiszolgált sámlival átigyekezett a szobába, letette a szekrény elé és ráállt. Egy kisméretű, derékszíjjal átkötött bőröndöt emelt le a bútor tetejéről. A férfi abbahagyta a nyekergést.

– Majd később apa, én is hoztam neked valamit – nézett rá, mikor látta, hogy fel akarja nyitni. Letette a harmonikát.

– Hagyd most itt ezt – vette ki a kezéből a koffert. – Gyere, koccintsunk!

Maga elé tessékelte, visszamentek a konyhába.

– Kövidinka – olvasta az üvegen a feliratot.

Kihúzta a dugót, majd az asztalon lévő két vizespohárba öntött belőle. Sárgán gyöngyözött az ital.

– És a kisgyerek? – kérdezte papa a fiát. – Ja persze, neki még korai volna…

Bodzaszörpöt öntött a harmadik pohárba, az üveges szódából megfejelte, majd odanyújtotta a kicsinek.

– No, hát akkor igyunk a rövidesen kopogtató karácsonyra. Isten-isten – összekoccantak a poharak. – Hűha, a paprikás…

Odalépett a tűzhöz, levette a fedőt, kavarintott néhányat a barnás szaftban remegő húsokon. Kivett egyet belőlük a főzőkanállal, fújdogálta egy darabig, majd óvatosan megpróbált beleharapni. Elfintorodott mikor bekapta, de azért rágni kezdte.

– Az íze isteni, csak kemény még. Öreg marha volt ez, a színiből látszott. Főzzük csak tovább – mondta –, addig gyertek, mutatok valamit.

Ha valaki érti a húst, hát az ő – gondolta a férfi. – Hentes volt, nem is akármilyen.

Beléptek a szobába, papa benyúlt a szekrénybe, és egy újságpapirosba csomagolt valamit halászott elő. Lassan kicsomagolta. Ketten letelepedtek a szürke, kékcsíkos katonai pokróccal letakart ágyra, a gyerek sámlira ült.

– Ez egy fotóalbum, a nagynénédtől került hozzám a temetése után. Tele van régi képekkel.

Kinyitotta a lila, gobelinszerű kötésbe öltöztetett gyűjteményt. Kicsúszott a kezéből, ügyetlenül kapott utána, valami mégis kihullott belőle. Celofánba burkolt hajtincs volt, mellette megsárgult papír cetli, rajta írás.

– Olvasd, mi van ráírva – adta a férfi kezébe, aki silabizálni kezdte a cirkalmas sorokat. Ahogy olvasta, lassan, igen lassan mosolyra nyílott a szája, miközben megfordította a kis csomagot.

– De hiszen ebben az én hajam van… 1932. június 6. Istenem…

– Tiéd bizony, a tánti akkor szedte össze a borbélynál, amikor kopaszra nyírattalak, de te erre már nem emlékszel. Ő vitt el a birkanyírásra, aztán eltette emlékbe. Akkorka voltál, mint most a fiad – nézett az öreg a gyerekre.

Egyszerre kutyaugatás hallatszott.

– Valaki jött, kimék megnézem – tette le az albumot. – Addig nézzél rá a paprikásra!

Mindjárt jó, lassan kellene az a krumpli – mormogta félhangosan magának a férfi, miután belekóstolt az ételbe. Egyetlen mozdulattal beleöntötte a tál tartalmát a lábasba, megkeverte, és visszatette a fedőt, majd tett a tűzre néhány akáchasábot.

– Holnap délután… nekem sem… a bátyám is… jó gyere át, aztán együtt… – hallatszottak szófoszlányok kintről.

Egyre erőteljesebbé vált a csaholás, végül csend lett.

– Huh, az anyját neki – szakadt ki az öregből a szó, ahogy szinte bevágódott mögötte az ajtó –, már megint esik a hó, és feltámadt a szél is. Hideg van, mint a franc.

Leseperte magáról a pelyheket, odalépett a tűzhöz, kezeit dörzsölgetve. Belekukkantott a rotyogó edénybe, majd elégedetten bólintott.

Felakasztotta a pettyes konyharuhát a szekrény széléből kiálló kampósszegre.

– Alakul a gulás, látom beletetted a kurumpét, jól van. Ja igen, az esküvői zenélést voltak itt megbeszélni – látva a fia kérdő tekintetét, folytatta –, néha elmegyek muzsikálni ide-oda, lagziba, vagy a kultúrba. Jól jön az a kis pénz, amit kapok érte, mert hát, amit a postás hoz az keves, igen keves.

Így szokta mondani, keves. Felvett egy poharat az asztalról, és a fiának nyújtotta.

– Jó ez a bor – kortyolt bele, közben a szeme a félig nyitott szobaajtón át a gyerekre tévedt. – Nézd a kicsi “kiolvassa” az egész albumot. Na, gyere.

Leültek az ágyra, papa kivette a gyűjteményt a fiú kezéből, belelapozott, majd megállt a keze.

– Látod – mutatott egy képre –, ez itt édesanyád, mellette én, másik oldalán nagybátyád, előttük pedig te ülsz. Szép is volt anyád, de milyen hamar elment… – azzal fia elé tolta a képet.

Nézte a férfi a megsárgult fotót, és szemei megteltek könnyel.

– Lassan ehetünk – mondta bágyadt hangon, amint kifelé menet háttal, óvatosan letörölte az arcán végigfutó cseppeket. – Tálalok.

Elővett néhány tányért, megterített, a kész paprikást pedig egy deszkalapon az asztal közepére helyezte. Apjának kanalat készített, tudta, ő azzal eszi a szaftos ételt. A kredenc polcán kockás konyharuhába csomagolt kerek, magas házikenyérből szelt néhány karéjjal.

– Gyerünk – szólt be az ajtón –, mert elhűl holnapra.

Az elejtett vicc, és az evés várható élvezete elfeledtette vele előbbi komor hangulatát. Amikor felemelte a fedőt, az étel illata szinte megrészegítette. Mindig is szerette, ahogyan az apja készíti a marhát, de ez most nem tudni miért, még nagyobb hatással volt rá.

– Megeszem mind, ha nem jöttök már… – nyitott rájuk.

– Nézd már… – kelt fel az öreg. – Nagyon éhes lehetsz. Megyünk már no, csak megmutattam a gyereknek milyen huszár volt a nagyapja.

Asztalhoz ültek, szedtek az ételből, amely izgalmasan gőzölgött.

– És a piros hús? – kérdezte papa, mert így hívta a csöves, szárított erős paprikát. – Anélkül hozzá sem kezdek.

Ahogy mind jobban felkerekedett a szél, érdekes, vékony hangokat préselt át a konyha apró üvegekből álló ablaktáblájának résein. Még nem volt szürkület, mégis a borús ég miatt kezdett félhomályossá válni a konyha a tányércsörgetők körül. Papa felkelt és félrehúzta a kiszolgált csipkefüggönyt. Kinn a kopár meggyfa ágai meg-megrázkódtak, mintha csak a vékony gallyakat emberi kéz táncoltatta volna.

Ebéd után ültek még egy darabig.

– Rakok a tűzre, aztán megmutatom a nyulaimat, amíg a világosban még látunk – javasolta az öreg, elnyomva az ebéd utáni cigarettát. – Főleg a tarka bakot. Ha nincs meg nyolc kiló, akármi legyek – tette hozzá határozottan.

Kiléptek a havas udvarra, nagyapa fekete mamuszában aprókat lépve vezette őket hátra. A ház mögött lévő alacsony kamra mellett, csutkaszárral körberakva állta a tél megpróbáltatásait a nyúlház. Még az erős szélben is érződött a jellegzetes szag.

– Büdösek – állapította meg a fiú, kissé vacogva. – Hú, az mekkora…

– Az a bak, a lepke – jött a büszke válasz. – Nektek adom, elviszitek?

– Ugyan apa – szólalt meg a férfi –, mit kezdenénk vele, meg aztán ha elvinnénk, mivel szaporítanád az állományt?

– Á – legyintett csontos kezével –, felszámolom őket, nem bírom már sem pénzzel, sem erővel.

Egy nagy löket az égből sűrűn hullani kezdő pelyhek mellé hozzáadta a tetőről felkapott havat, majd zizegve hordta szét mindenfelé. Jutott a bámészkodók nyakába is bőven, ezért gyorsan visszaigyekeztek a melegbe.

Lassan egyre sötétebb lett, a tűzhely félig nyitott ajtaján át a lángok táncoló alakokat rajzoltak a falra.

– Menjünk a szobába, világot gyútok – mondta az öreg. – Tényleg, aztán az ajándékok…

Maga elé tette a lámpást, levette az üvegét és gyufát tartott a kanóchoz. Apró lángocska gyulladt, amelyet mind feljebb csavart, végül a petróleumszagú fény betöltötte a helyiséget. Megnőtt árnyéka kíséretében felvette a koffert az ágy mellől. Két csomagot emelt ki belőle.

– Ez a tied – adta fia kezébe a zörgő, selymes papírba csomagolt valamit –, bontsd ki!

Egy prémes irhasapka került elő, finom holminak látszott. A férfi feltette a fejére.

– Ott egy tükör az ablak mellett, nézd meg magad! Remekül áll neked, de fontosabb, ne járj hajadon fővel, mert így jársz, mint én.

Amikor ezt mondta az öreg előrehajolt, és kopaszodó feje búbjára mutatott.

– Jól áll, mintha rád mérték volna – leste a tükör előtt állót.

– Köszönöm apa – átölelte az apját, és megcsókolta.

A másik csomagot aztán a fiúnak nyújtotta.

– Kis unokám, ez a tied.

Különös, kongó hangok jöttek a kartondobozból. Előkerült egy piros, fehér szegélyű dob, két verővel.

– Mindig azt mondogatod, mikor kérdem melyik hangszeren játszanál, hogy dobolni akarsz. Hát ezzel kopoghatsz kedvedre – és nézte a gyereket, aki csillogó szemekkel, nagy átéléssel próbálgatta a hangszert.

– Tessék, ezt meg én adom – fordult nagyapa felé a fia.

– Mi ez? Mellény… és milyen meleg, fel is veszem rögvest. – magára húzta a kötött holmit. – Köszönöm fiam, gondolatolvasó vagy. No, ebben nem fogok fázni, az biztos. De most már koccintsunk, aztán játszok nektek valamit…

Dobott néhány keskenyre hasított akácfát a tűzre, amitől az ismét pattogni kezdett. A nyitott ajtón át lassan bekéredzkedett a meleg a szobába. Az öreg leült az ágyra a nyakába vett harmonikával, egy darabig álmodozó szemmel nézett rájuk, mintha várná, mondják már, mit játsszon. Borostás arca egyszerre megelevenedett, nikotintól sárgás ujjai különleges alakot formáltak, amint a billentyűkre helyezte őket. Mint a macska, ha kiterpeszti mancsát, amikor a fa törzsén kaparász. Bólintott magának és játszani kezdett. Gyönyörű akkordok töltötték be a helyiséget, lágyan szálltak, szinte követték a falakat, bútorokat, hogy aztán a fülekbe jutva kellemes érzéseket keltsenek. Keringő szólt, néha a basszus hangjai előtörtek, de a melankolikus dallam hangzása folyamatosan elnyomta őket.

Egyszerre megállt a zene.

– No, hát ünnep lenne, vagy mi a szösz – tette rá jobb kezét a hangszer tetejére. – Akkor ezt.

És játszani kezdte a Mennyből az angyalt, szépen, halkan. Odakinn teljesen besötétedett, az ablak feketéjén táncolt a lámpa fénye.

– Szép ez a harmonika – szólt a férfi, amikor vége lett –, gombos, ritkaság az ilyen.

– Ez muzsika fiam, muzsika, nem harmonika – simogatta meg az öreg a hangszert. – Nem is adnám semmiért.

Valami fantázia félébe kezdett. A gyerek, aki mellette ült, néha próbált suttyomban egy-egy gombot megnyomni, de a papa rosszallóan ránézett, olyankor gyorsan visszakapta a kezét. Ahogy játszott, érezhetően valahol messze járt, talán a fiatalságát élte át ismét.

Az imbolygó fényben mintha minden megszépült volna a kicsiny szobában. Végül az öreg lefogta az utolsó hangokat, maga mellé eresztette a hangszert, és megkérdezte:

– Nem akartok itt aludni? Cudar egy idő van…

– Nem apa, megígértem az anyjának, hogy estére hazaviszem. Látod, már a menetrendet nézem – mutatta fel az agyonhasznált sárga füzetecskét.

– Gyere csak – intett a fiának a konyha felé indulva. – Mondd, végleges az a döntésed, hogy otthagyod őket? – kérdezte, amikor kiértek, és becsukta maga mögött az ajtót. – Már csak a gyerek miatt is kérdezem, meg hát… – nem fejezte be.

– Nem tudom… hidd el, nem tudom – nézett rá tétován a férfi. – Egyelőre ez van, sok függ az anyjától is… – beharapta a szája szélét.

Ebben maradtak. Egyikük sem akarta tovább feszegetni a témát.

Egyszerre csak nagy zajjal kivágódott az ajtó, és a szél jó adag havat sodort be a küszöbön át. Az öreg káromkodva csukta vissza.

– A fene egye meg, rá köll fordítani a kulcsot, különben nem áll meg – kattintotta a zárat.

Becsoszogott, figyelte, ahogy a gyerek babrál a harmonikán és elmosolyodott.

– Indulnunk kéne kisfiam – hangzott kintről –, el kell érnünk a vonatot.

Szedelőzködni kezdtek, a holmik visszakerültek a csomagolásba, majd elnyelte őket a barna táska. Magukra vették a kabátot, sálat, aztán megálltak a konyha közepén.

– Megállj, a borodat azért idd meg – nyújtotta oda papa a poharat. – És a sapka?

A férfi lenyúlt, kivette a fejfedőt, feltette.

– No azért – nézett tettetett morózussággal a fiára –, mert akkor meg minek? Mikor lesz a legközelebb?

– Talán újév után apám, de még bizonytalan. Sok lesz a túlóra januárban, azt hiszem.

Nézte az apja törékeny alakját, kócos haját, és elérzékenyülten magához húzta. Megcsókolta a ráncos, szúrós arcot, lehajolt a táskáért.

– Nagypapa, ha legközelebb jövök, hozok neked borotvát – mondta a fiú, ahogy kibontakozott az öreg öleléséből.

– Van nekem szentem, jóféle kés, csak hát elfelejtettem, hogy jöttök, azért vagyok ilyen sündisznó. Meg aztán mostanában sokszor megvágom magam…

Egy pillanatra abbahagyta.

– Mondd meg anyukádnak, hogy csókolom és bármi történjen, nekem ő marad a menyem – ezt már suttogva mondta. Közben, ahogy simogatta a fiú értetlen arcát, hozzátette.

– Isten áldjon benneteket, kicsikém.

Kiléptek a házból, átfújta őket a metsző szél. A kutya is csak alibiből vakkantott néhányat a rossz szőnyeggel elzárt ólja mélyéről. Derültté lett az ég, amitől ha lehet még hidegebb lett.

– Menj be apa, nehogy megfázz – ölelte meg mégegyszer az öreget, majd kézen fogta a fiút, és elindultak a havas, sötét, alig sejthető úton.

– Vigyázzatok hazafelé gyerekek! – hallatszott mögülük.

Amikor visszanéztek, papa még mindig a kapuban állt, homályos sziluettje integetett feléjük. Pár lépés után a férfi ismét megfordult, de már nem látta. Tekintélyes mennyiségű hó esett érkezésük óta, helyenként fél lábszárig ért. Felettük az égen keskeny karéjban világított a hold, enyhe fényt adva nekik a meneteléshez. A gyerek minden lépésnél magasra emelte apró lábait, de még így is meg, megbotlott.

– Jössz a nyakamba? – nézett le rá a férfi. A fiú bólintott, mire leguggolt elé, a kicsi elhelyezkedett a vállakon, mint egy díjlovagló. Ahogy haladtak az új sapka minduntalan félrecsúszott az apja homlokán, ezen jókat nevettek, mikor aztán végül elunta, beletette a táskába.

– Apa, az milyen csillag? – kérdezte a gyerek, kesztyűs ujjával az égre mutatva.

Megannyi hunyorgó égi lámpás közül az egyik fényesen világított. Amikor a férfi felsandított, az volt az érzése, mintha egy óriási fekete kupola borulna föléjük.

– Az, az Esthajnal csillag kicsim – mondta neki. – A szerelmesek csillaga – tette hozzá halkan, mintegy magának.

Szerelmesek?  – ezt már csak gondolta.

Hosszúnak tűnt a visszafelé út, végül elérkeztek az állomáshoz. Maradt még idő a vonat érkezéséig, bementek a váróba. Meleg, áporodott levegő csapta meg őket, úgy látszott fűtenek. Egyetlen, búra nélküli égő világította meg a piszkos termet, amelyben rajtuk kívül nem volt senki. Leültek az egyik összefarigcsált deszkázatú padra. A férfi kinézett az ablakon miközben arra gondolt, vajon meddig látogathatja még idősödő apját, akin az utóbbi időben immár fokozottan jelentkeznek a korosodás jelei. Hiába, csak hetvenhat éves, és itt ezen a kies helyen magában…

– Mikor jön a vonat? – kérdezte váratlanul a gyerek.

– Pár perc múlva –

Hirtelen eszébe jutott, nincs a fiának órája.

– Idefigyelj – kezdte lecsatolni a sajátját –, ezt neked adom karácsonyra.

Rátette a fiú csuklójára az órát, de az minduntalan lecsúszott róla.

– Tedd el, majd édesanya otthon csinál lyukat a szíjra, hogy pont jó legyen a karodra.

Beletette a gyerek zsebébe.

– Vedd vissza a kesztyűdet, már itt van a gőzös.

Behallatszott a pöfékelés, majd a kerekek csikorgása, gyorsan kiszaladtak. Most sem volt több utas, mint idefelé, leültek a sok üres hely közül az egyikre.

– Nem vagy álmos? – kérdezte a fiút. – Nézd, én így szoktam aludni, ha utazom.

Azzal a felakasztott kabát résébe bújt és horkolni kezdett.

Nevettek.

A gyerek hirtelen elkomorodott.

– Apu, anya azt mondja, már nem jössz vissza – nézett komolyan az apjára. – Tényleg nem jössz vissza? – Ezt már keseregve kérdezte. – Minden fiút húz az apukája szánkón, csak engem nem húz senki…

Könnyes szemmel nézte a fekete ablakot.

Távolban hol fények pislákoltak a messzeségben, másszor pedig teljes sötétség látszott, csak a vonatból kiszűrődő rohanó fény égetett sávszerű, villogó vonalakat a rohanó, havas bokrokra. A férfi lassan kibontakozott rejtekéből, átült a fiú mellé, majd magához vonta. Elkezdett sajogni a szíve, de úgy, mint még sohasem.

– Nem tudom kisfiam, nem tudom… – mondta alig érthetően, és csak szorította, szorította kincsét, mintha soha nem akarná elereszteni. Így ültek egy jó darabig, a gyerek az oldalához dőlt, aztán elaludt. Nézte a fiát, közben gondolatok kavarogtak a fejében, sokáig kifelé bámult, de semmit nem észlelt a külvilágból. Váratlanul a kerekek kattogása megváltozott, amely visszazökkentette a jelenbe. Keresztülhaladtak a dupla váltón, ez azt jelentette mindjárt megérkeznek. Finoman megrázta a kicsit, aki laposakat pislogva tűrte, hogy felöltöztesse. Amikor egy döccenéssel megállt a vonat lekászálódtak, és elindultak a dombon felfelé. Szorgos kezek már eltakarították a havat, helyenként fekete foltok tarkították a gyér világításban fehéren csillogó, keskeny járdát. Közeledett az iskola mogorva épülete, szemben vele a zsákutca, amely sarkán szalmával bebugyolált nyomóskút ácsorgott fázósan. Befordultak, már látszott a kis ház, előtte télbe öltözött orgonabokrok. A résnyire nyitva lévő külső ajtó mellett csíkokban kifelé lopakodott a világosság. Egyszerre egy női alak került elő a félhomályból.

– Ti vagytok? – kérdezte, és választ sem várva, apró léptekkel elindult a kapuhoz. Nagy, kötött kendő borította a vállát, próbált úgy lépni, hogy ne jusson hó mezítelen, papucsba bújtatott lába fejéhez.

– Azt hittem ott maradtok nagyapánál – csókolta meg a gyereket. – Bitang idő van. Aztán, hogy érezted magad?

– Képzeld anyu, dobot kaptam a papától. Ettünk finom pörköltöt, és harmonikázott is nekünk – lelkendezett a kicsi.

– Hogy van nagyapa? – fordult a férfi felé, aki feszélyezetten ácsorgott, hol egyik, hol meg másik kezébe fogva a táskát.

– Öregesen, de szerencsére jól – nem nézett a nő szemébe. – Csak hát ott kinn… és nincs vele senki. A legközelebbi szomszédja is több száz méterre lakik, mi van, ha rosszul lesz?

– Ide kéne…

Az asszony elharapta a szót, lopva a férfi arcára lesett, aki belenyúlt a táskába.

– Itt az ajándékod kisfiam, amit papa adott, az órát ne felejtsd el.

– Apu nekem adta az óráját, anya – mutatta örömmel a szerkezetet az anyja felé –, de lötyög a kezemen, lyukakat kell a szíjára csinálni.

– Nem jössz be? Piros az orrod, biztosan átfáztál, főzök egy teát – mondta a nő csendesen, most már egyenesen belenézett a sötétbarna szemekbe. – Addig csinálsz olyan lyukakat azon a szíjon… – lassan oldalt fordult.

Pár pillanatig mintha megállt volna az idő.

Aztán a férfi tétován átfogta az asszony vállát, becsukódott mögöttük a kapu, és elindultak az udvaron át a kiszűrődő fény felé.

(Róna J. László írása)

**

A szüleim fiatalkori fényképét a pénztárcámban hordom. Sokan mondják, hogy mennyire hasonlítok apukámra. Mivel lány vagyok, régebben inkább visszautasítottam ezt. Hiszen a lányok inkább az édesanyjukra szeretnének hasonlítani. Pedig ha közelebbről megnézzük, valóban hasonlítok apára, aki mellesleg kifejezetten jóképű fiatalember volt. Sosem volt szigorú, nem kiabált velem és nem ellenkezett. Három fiú után születtem én, s ezzel mindent elmondtam. Kicsi voltam még, mikor egyik nyáron kivitt tűzijátékot nézni a várhoz. Igen látványos volt, azt imitálták, hogy az egész vár lángol. Ettől nagyon megijedtem és megkértem apát, hogy vigyen haza. Sokan álltak a parkolóban, ahogy elhaladtunk köztük mindenki bekiabált a kocsiba és szidták. Apa viszont egy szót sem szólt. Ő az az ember, akinek a családja boldogsága mindennél előrébb van. Nem átlagos fickó, az egyszer biztos. Jazzt hallgat a kocsiban, és ütemre dobol a kormányon. Ha anya elküldi a boltba cukorért, akkor kétszer kell fordulnia, mert elsőre biztos hoz mindent, csak cukrot nem. Reggelente Buongiorno helyett úgy köszön: Bon Jovi! Esténként a kutyával nézi a meccset a nappaliban. A nyári viselete a fürdőnadrág, vagy maximum egy kigombolt ing. Szereti a jó társaságot, akikkel meg lehet inni egy üveg rozét. Szeret velük sportról és politikáról beszélni. Szereti a divatot, ismeri az összes divattervezőt, és ha felöltözik (nyár kivételével) mindig ő a legstílusosabb. Az asztalán mindig ott a Szép Házak magazin, ennek köszönhetően állandóan építkezik. Anyukámnak egyszer vett karácsonyra egy férfi parfümöt, másszor pedig két ballábas korcsolyát. Ő tanított meg úszni és síelni. Vele láttam meg Münchent és Párizst. Vele úsztam először a tengerben. Őt mindenki szereti, mindenki ismeri. Nincs olyan ember, akit ne ajándékozott volna még meg az ismerősei közül. Ha kérnek tőle kettőt ad, ha adnak neki, hármat. Ha beteg voltam, ő vette a legkomolyabban. Ha hajnalban kellett értem jönni, ő kelt ki az ágyból. Ha sokáig maradt nálam valamelyik barátnőm, ő vitte haza. Nagy pocakja és még nagyobb szíve van. Sosem utasította el még a legrosszabb ötleteimet sem. Ha esik az eső, mindig megjegyzi, hogy „szép idő van, nem az a rossz napos”. Most lesz a 22. születésnapom és el sem tudom képzelni, hogy ne üljön ott az asztalnál. Lehet, hogy nem tökéletes, de nagy dolgokat vitt véghez az életben és én nagyon büszke vagyok rá.

(Faniszló Kitti írása)

Az én történetem, bár legszívesebben azt írnám hogy nem mindennapi, azt kell írnom hogy az.

A mai fiatalok nagy része, úgy nő fel hogy a szülei külön vannak. Gyakoribb eset, hogy a gyermek az anyjánál nevelkedik, de van hogy valamilyen okból az apjához kerül.

Az én vérszerinti szüleim, még a születésem előtt elváltak. Az édesapám nem akart gyereket, úgyhogy édesanyámra bízott. Elhagyott, soha nem ismertem, még csak képet se láttam róla. Anyám megkereste a volt férjét, akihez igazság szerint akkor is vonzódott érzelmileg, amikor az édesapámmal volt. Megkérte hogy vegyen a nevére. Ő lett az új apukám. Ő nagyon örült ennek a számára megtisztelő felkérésnek, és azonnal beleegyezet. Édesanyám megtehette volna hogy apa nélkül felnevel, de tudta hogy a rendes fejlődéshez kell hogy legyen mellettem egy férfi, aki belőlem fiúból férfit nevel, és szeret. Nem jöttek össze, de váltakozva voltam hol apámnál, hol édesanyámnál. Majd egyre többet apámnál, míg nem csúnya viták lettek belőle. Az ügy, a bíróságra került. Nem tartott tovább pár hónapnál a tárgyalás. Kicsi voltam még, általános iskolában elsős. De minden egyes porcikám arra vágyott, hogy apámhoz kerüljek, akit úgy szerettem mint ha az édesapám lenne. Jobban mint az édesanyámat, aki szeretett engem, de ivott. Édesanyám féltékeny lett amiért látta hogy jobban kötődöm apámhoz mint hozzá, és folyton emlegette hogy ő nem az igazi apám, így ezt már nagyon kicsi korom óta tudom. De soha nem érdekelt hogy ki az igazi, és mi van vele. Azóta már állítólag meghalt az édesapám, de a halálhíre nem rázott meg. Szomorú ha meghal valaki, de miért is bánkódjak valaki miatt akit soha nem is láttam, nem beszéltem?

Egyik nap amikor apa értem jött a suliba, láttam hogy nagyon boldog, és közölte hogy van egy jó híre: megnyerte a pert! Azóta csak nagyon ritkán vagyok olyannyira boldog, mint akkor voltam hétévesen. Ölébe vett, és szorosan átöleltük egymást, mint máskor, de az különleges alkalom volt. Azóta édesanyámmal ritkán találkozok, főleg hogy alkoholista. De azért szeretem.

Mióta hivatalosan is apám nevelésébe kerültem, ő lett a gyámom, sok dolog történt. Mint fizikálisan, mint lelkileg. Felnevelt, gondoskodott rólam, ő lett a legelső személy egész életemben. Most is az. Szeretetben nevelt, megtanított mindenre amire kell. Megtudtam hogy egy apa, képes anya nélkül is rendesen felnevelni egy gyermeket, de egy anya apa nélkül, nem. Bár időközben volt több nevelőanyám, de egyiket sem hívtam anyának. A nevükön szólítottam őket, mert megmondtam: nekem van anyám. És senki mást nem fogok így hívni. Apámat, mégis apának hívtam, hiába tudtam hogy nem a vérszerinti. Igazából sosem gondolok erre, magamtól eszembe se jut. Én őt tekintem az igazi apámnak, ő volt mellettem amikor szükségem volt rá, ő nevelt, védett, és eltartott. Nem csak az apám, de barátom is.

Mindenki aki ismer minket, elismeri hogy apa, remek embert faragott belőlem, de félreértés ne essék, nem dicsőítem magam, ezt mások mondják, és ezzel inkább apámat dicsérem, amire rá is szolgált. Apám egy remek ember, aki szívből szereti a fiát, engem. Míg kicsi voltam, szinte sehova nem mentem egyedül. Ha épp nem a barátaimmal voltam, akkor bárhova mentem, magammal rángattam. Imádtam vele lenni. Moziba vitt, megvette mindig a legújabb Pókember képregényt, vagy csak kimentünk a Duna partra sétálni. Míg felnőttem, egyre kevesebbet lógtunk együtt, de ugyanúgy szeretjük egymást. Többet lógok a barátokkal, lányokkal, vagy csak egyedül. Ahogy felnőttem, az élet gondjai úgy potyogtak a hátamra. Kisebb gondok, amiket később még visszasírok, de gondok amikkel foglalkozni kell, így néha jól esik egy kis egyedüllét. Főleg hogy sajnos így felnőtten, sokat vitázunk. Szinte nincs olyan hónap hogy legalább egyszer ne vesznénk össze valami kis dolog miatt, ami akkor ott nagynak tűnik. De van hogy tényleg nagy dolgokon vitatkozunk. Ha neki van igaza, ha nekem, utána mindig nekem van bűntudatom. Mert lényegtelen hogy kinek van igaza, ha egy apa és a fia veszekszenek, az mindkettőnek fáj belül. És nekem plusz az is fáj, hogy neki fájdalmat okozok a vitával, mint ha nem lenne elég baja. De szerintem ez ugyanígy.

Persze az életünk így hogy mindketten felnőttek vagyunk, nem csak a vitáról szól. Így is amikor együtt vagyunk, jókat beszélgetünk. Boldog vagyok amikor élvezzük egymás társaságát. Beülünk meginni valamit, eszünk… És ilyenkor eszembe jut, hogy mennyire fog hiányozni ha elmegy. Annyira ragaszkodok hozzá, hogy félek attól, nem fogom feldolgozni lelkileg azt a traumát hogy elveszítsem őt. De próbálok nem ezzel foglalkozni, hanem a jelennel. Nagy részt emiatt van bűntudatom a vitáink után. Nem akarom hogy úgy távozzon, hogy csak az marad meg neki hogy velem mindig csak a gond van, még akkor sem hogy általánosan, a jobb gyerekek közé tartoztam/tartozok.

Apa mindig azzal dicsekszik, hogy én mennyire csendes, és jól nevelt voltam kiskoromban. Ebből a jól nevelt megmaradt, de be kell valljam a szám kinyílt azért. Anyámtól örököltem egy nagy ajándékot, hogy ki tudom nyitni a számat ha igazságtalanságot érzek magam körül, pl. egy vita során a tanárral szemben. Apám ezt a tulajdonságomat elismeri hogy jó, de van árny-oldala is. Próbál meggyőzni hogy emiatt bajba kerülhetek, hiába van igazam sokszor jobb ha hallgatok. A történelemben bebizonyosodott hogy aki kimondja a valóságot, azt leültetik, vagy lefektetik. Apám félt ettől, de eddig csak közel jártam a bajhoz, de sikerült  elkerülnöm.

Zárkózott gyerek voltam, egészen az általános iskola végéig, sőt a középiskola elején is kicsit. Féltem a lányoktól, kevés barátom volt, de akik voltak, azok most is mellettem vannak, és én is mellettük. Apa mindig mondta, hogy elvisz majd diszkóba, és megtanít csajozni. Meg sok tippet adott, de a diszkót megmondtam „kizárt” mert nem szeretem a szórakozóhelyeket. Meg ciki hogy „apuival” megyek bulizni. A tippjeit meg nem fogadtam meg. De ezt így érett fejjel is azt mondom, nem is baj. Ő nagy nőcsábász hírében áll, de ezzel olyan nőket is vesz fel. De azok a lányok akik nekem tetszenek, nem olyanok, szóval a tanácsaival nem mentem volna sokra. Bár igaz mi igaz, néha ellátott jó tippekkel is, amiket meg is valósítottam. Itt is mint az élet szinte minden területén, csak segített. Semmiben nem hátráltatott. Természetesen pénzzel is támogatott, hogy az adott lánynak ajándékot vegyek pl. Valentin napra, vagy csak elhívjam egy randira. Még ha rossz anyagi helyzetben is voltunk, igyekezett ezt titkolni, de mindig tudtam mikor van gond, és olyankor nem fogadtam el a segítségét. A korombeliekhez képest, hamar érett gondolkodásról tettem tanúbizonyságot, még ha a tanulmányaim nem is voltak a legjobbak. Apával, még amikor kisebb is voltam, nagy dolgokról is jól elbeszélgettünk. „A világ nagy dolgairól!” Ő aranyosnak tartotta, hogy kicsiként is milyen dolgok foglalkoztattak, eleinte csak kisgyerekes érdeklődésnek tartotta, majd rájött később hogy mindent komolyan gondolok.

Van, hogy kicsit haragszok rá, amiért úgy kezel, mint egy kisgyereket, még így is hogy nagy vagyok. De megértem, tudom hogy minden szülő ilyen, valószínűleg én is ilyen leszek ha lesz gyerekem. Apa nagyon büszke rám, pedig szerintem semmi olyat nem értem még el amiért az lehetne. De minden apa, aki szereti a fiát, büszke rá. És ez normális esetben kölcsönös is, mint itt is.

Számomra az „apa”, nem az a személy, akivel közös a vérünk, hanem aki felnevelt, szeret, gondoskodik rólam. És én bármennyire is próbálom, nem fogom tudni soha úgy meghálálni neki mindazt, amit tett értem, ahogy az megérdemli.

Bogdán József

Azt mondják, kétféle világ létezik. Az egyik a gyönyörű tündérek, a csintalan koboldok, a szó szerint nagyképű óriások, a mindenre éhes szörnyetegek és a többi csodás teremtmények, azaz a mesebeli lények világa, míg a másik a csupasz, de néhol mégis szőrös, önmagukat és környezetüket folyamatosan romboló, rémisztő embereké. Persze, némelyek azt mondják, ez utóbbi csak mende-monda, amolyan valóság a mesében. Egészen a tegnap estéig én is így vélekedtem, viszont azóta…

Tudjátok, soha nem szerettem a horrorokat, ahol ezek a rémisztő emberek folyamatosan elkapták a szegény koboldokat, hogy azok kívánságaikat teljesítsék. Gyűlöltem azokat, kik felmásztak az óriásokhoz, és nemcsak kirabolták, de még orvul meg is ölték némelyiküket. Ugyanígy utáltam azokat a sztorikat is, mikor szegény vasorrú bábát megégették, miután felfalták a fél házát és még így is ingyen szállást kaptak AZOKNAK a kölykei. Nem szerettem ezeket a rémtörténeteket, igazából nem is hittem bennük, de az éjszaka minden megváltozott…

De még be sem mutatkoztam, Gabriel B. Todd vagyok. És emberi látomásom volt az éjjel. Egy alternatív világ tárult fel előttem. Megláttam, mi lett volna, ha én is ilyen félmeztelen lényként jövök a világra, gyönyörű kék bundámat hátrahagyva. Az álmom egy ébredéssel kezdődött. Kinyitottam szemeim, és mintha kinyomták volna nyolc szemem, mindössze kettővel érzékeltem a világot. Odakaptam mind a hat kezemmel, de ebből négy sosem ért célba. S ekkor, mintha emlékek tömkelege áramlott volna be az agyamba…

Láttam magam, ahogy élem, vagy még inkább megéltem a hétköznapiság se eleje se vége monotonitását. Eltűnt minden csíny a létezésemből. Sőt, a felmenőiméből is. Ki hallott már olyat, hogy egy szörnynek csak EGY felesége legyen? Márpedig ABBAN az álomban fateromnak se volt 4-5 gyereke 4-5 anyától. Ott nem nősült 1-nél többször, nem hogy négyszer? De rendben van, ezt még csak-csak megértettem volna, hisz nálunk is vannak egyes sátánista-emberista szekták, akik az úgynevezett monopáliának, vagy minek a hívei, de hogy a világ az ő szintjükre süllyedjen…

Jézusom! Mennyire hiányoznának a legnagyobb anekdotáink, hisz ezek is a poligamáliához kapcsolhatóak. Emlékszem, és ez a szörnyecskés emlékezetem, volt faternak egy 10-20 évvel fiatalabb élettársa is. Hát, mit ne mondjak… Egy igazi bombaszörny volt. Bevallom, életemben először irigylésre méltó helyzetben volt apám. Nem is csoda, hogy volt, aki megkérdezte tőle:

– Ő a te lányod, Szörnyesz? – majd a kissé büszke „nem” után:

– Csak mivel itt-ott mindig elpottyantasz egyet-egyet. Azt hittem ő is a tied.

Na, ehelyett azt a perverzitást kellett elviselni, hogy a norma csak egy esetleg kettő asszony a háznál. Borzasztó, de nem halálos sebet ejtett szívemen. Viszont a többi szörnyűség…

Hihetetlen, amit a terhes asszonyokkal ABBAN az emberekkel zsúfolt világban műveltek… Képzeljétek el, hogy egy- két koszban bővelkedő vidéket kivéve mindenhol SEGÍTETTÉK őket. FŐZTEK, TAKARÍTOTTAK, MOSOGATTAK helyettük. Egyáltalán, minek kell takarítani, meg mosni? Hülyék ezek a csupasz lények? Úgyis piszkos lesz utána minden! Arról nem is beszélve, hogy szegény öregem belehalt volna a fájdalomba, ha nem követelhetett volna várandós asszonyától olyan kaját, melynek illatát anyám nem bírta elviselni. Na meg, ha az előző akkorra már szintén terhes szívszerelmével nem játszadozhatott volna. Hisz ki jött volna egy másik alagútba odúvásárlás céljából, ha nem az az asszony? Kinek mondta volna el apám főnöke, hogy fatert már máshoz köti a szíve, vagy épp egy másik testrésze? Na neeem!!! Olyan világban nem akarok élni, ahol a szörnyecske nem játszadozhat ilyeneket a párjával! Olyanban meg pláne nem, ahol majdhogynem bűnnek tartják, ha az ember két asszonyt tart a tűzben úgy, hogy ők nem tudnak a másikról. Elvégre nem azért jöttünk a világra különálló teremtményekként, hogy valami furcsa kényszer miatt szimbiózisba álljunk más lényekkel! Ezt nem veszem be! Elképzelem amint, az álombeli lényem találkozna szörnybeli apámmal, melyben tízenX éves koromig nem lett volna barátnőm, biztos valami ilyesmivel jött volna az öreg:

– Ejjj, fiam… Én a te korodban már minimum egyszer elváltam. Te meg… Csak nem vagy buzi?

Na jó, a kérdést lehet, már csak azután tette volna fel, miután közöltem volna vele, hogy én más vagyok, mint a többiek. Áhh, kár is lenne azt a „mást” beletenni. Onnantól kezdve nem lehetne neki megmagyarázni, hogy nekem nem az egy éjszakás kalandok a kedvenceim, hanem várni akarok az igazira. De miket is beszélek! Méghogy nem az egyéjszakások a kedvenceim?! Úgy tűnik az az álom kicsit megártott! Na, be kell nyomnom még egy kis potroh-fröccsöt, mert a végén megárt a józanság!

De ami még nagyon furcsa volt álomutazásomban, azok a nyaralások. Képzeljétek el, az emberek többsége kikapcsolódásra vágyott. Jézusom! – már ott sem lehetett egymást kiidegelni? Képzeljétek el, mi lenne, ha elmennétek a család fejével, plusz valamelyik féltesótokkal mondjuk Szörnyiptomba, megnézni a legendás Szfinxet, ki állítólag több száz embert juttatott a túlvilágra, és egyszer se lennétek lecseszve! Na, azért ez már csak több a sokknál! Már kukac koromban utáltam az óvodai alvást! Nekem igenis kell a pörgés! Milyen emlékek lettek volna akkor, ha az ősöm a szomszéd szobában nem a dadát dugta volna, míg mi féltesóim egyikével hülyéskedtünk? Őszintén! Van akinek bejön az, ha csak a tengerparton bohóckodik a család? Hisz úgy semmi maradandó emléke nem lesz róla! Na, de hagyjuk, még ez se borított ki teljesen…

Nem úgy mint a családi kötelékük! Komolyan mondom, az volt az utolsó csepp a köcsögben! Vagyis az egymáshoz való viszonyulásuk. Mindenki kedves volt a másikhoz. Már megint az a fránya szimbióta viselkedés! Na, ezt egyetlen szörny sem viselné el, az biztos! Kimaradnának azok az élmények, mikor feleslegesen vásárolsz a nagymutternak meglepit, hisz ötévente egyszer-kétszer, mikor a közeledbe jön, akkor nincs menekvés, meg kell látogatnod. Szerencsére, legutóbb fater megoldotta, hogy ne találkozzunk. Őszintén, nem jobb, ha megmarad az ajándék? Most nem is lenne miről mesélni! Pedig volt egyszer, hogy meghívtak minket az odújukba, délután háromra úgy, hogy előtte szólnak, hogy igazán ütős legyen a megijesztés. Jól behúztak a csőbe! Apám igazi tréfamester volt már fiatal korában is, de akkor tényleg meg tudott viccelni. Három után mi hívtuk, hogy mi lesz már, mire közölte, hogy egy óra múlva mennek már a mamáék a szörnyjárattal haza. Mi meg nekiálltunk rohanni, hogy majd az állomáson talizzunk vele, de elkéstünk… Pontosabban szólva a vonat még bent volt 5 percig, de szülőm addigra már eltűnt, kiderült félúton van hazafelé. Őszintén, hogy ijesszünk meg valakit egy nyilvános féreglyukban? Ráadásul nálunk nem szokás megvárni míg a vonat elmegy, így az is feltűnő lett volna, ha fellopózunk. Bezzeg az embereknél… Minek órákat várni, ha már kint van az állomáson az, aki utazik? Belegondolok, ha minden kikísért ősnél kellett volna 10-10 percet várnom, akkor már minimum egy hetet el is vesztegettem volna életemből. Na, az álmomban végig kellett élnem minden ilyen percet!

Azaz, csak végig kellett volna élnem, ugyanis hirtelen felriadtam… Még egy kicsit elfilózok álmomtól kábán. Ezen utolsó eset teljes szörnnyé válásom előtt egy hónappal történt. Akkor, erre hivatkozva dobott ki szörnyapám, hogy innentől nem vagyok az ő szörnyecskéje. Végre férfi lehettem! Kétféle világ létezik. Az embereké, kik folyamatosan rombolják környezetüket, ugyanakkor valahol a szeretet is megbújik lelkükben, és a meséké, melyben minden fekete-fehérre van leszűkítve.

Tóth Balázs Gábor vagyok. A tündérmeséket szeretni szeretem, de nem igazán hiszek bennük. Ettől függetlenül vágytam egy olyan világra, ahol nem kell szégyenkeznem amiatt, mert féltestvérem és köztem nincs három hónap korkülönbség. Egy olyan életre, melyben édesanyámnak nem kell több éven át eltűrnie egy zsarnokot, ki testvéremet el is titkolta előle. És egy olyan apára, aki nem tagad ki, csak azért mert elrontott egy időpont egyeztetést. Szerencsére ez a világ eljött. Már nem szégyenkezem más múltja miatt. Anyunak jó sorsa van jelenlegi férje mellett, s én is igazi, bár nem vérszerinti apát kaptam az ő képében.

Ezt köszönöm is nevelőapámnak, Ferinek!

1978-ben születtem, így együtt nőttem fel Sarah Polleyval. A Váratlan utazás összes epizódját láttam, így nagyon kíváncsian várom már a filmjét! A téma is különösen érdekes számomra, hiszen nekem van is apám és nincs is. Balasagyarmat mellett egy kis faluban nőttem fel, és a mai napig ott élek, ma már csodálatos családban 2 kisfiú boldog édesanyjaként. Az anyám egyedül nevelt fel, édesapám, aki francia állampolgár, egy évet töltött Balassagyarmaton, ahol édesanyámmal megismerkedtek, majd visszament Franciaországba a szülővárosába. Nekem egy kép maradt csak belőle, és a Franciaország iránt érzett különleges vonzalmam. Édesanyám soha nem beszélt róla csúnyán, mindig úgy éreztem, hogy az iránta érzett szerelme soha nem múlt el, nem beszéltünk erről, de soha többet nem lett más férfi az életében. Belül mindig vártam, hogy egyszer majd előbukkan a semmiből, és megismerhetjük egymást! Végül férjem idei karácsonyi ajándéka igazán különlegessé varázsolta az ünnepet!  Az interneten a tudtom nélkül felvette a kapcsolatot az Édesapámmal, akit videotelefonos hívással karácsonykor a fa alá varázsolt nekem! El sem tudom mondani, hogy ez mit jelentett Nekem. Tavasszal La Rouque-Gageac-ba utazom a családommal együtt egy hétvégére. És a legjobb, hogy a szőke családomban végre nem egyedül vagyok fekete göndör hajú! 🙂

Nyári Mária

És a körvonalak valósággá válva,

A Váratlan utazás sztárja, Sarah Polley bár a tévésorozat óta számos mozifilmben alakított főszerepet (Az élet nélkülem, A szavak titkos élete stb.), az elmúlt években inkább a kamera másik oldalát választotta, hogy rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként is bizonyítsa tehetségét. Két nagy sikerű rendezése, a kétszeres Oscar-jelölt Egyre távolabb és a Volt egy tánc után élete legnagyobb kihívása elé nézett: az Apáim története különleges családi tabló, melyben Polley megkapó érzékenységgel, játékfilmes eszközökkel meséli el saját maga és családja fordulatokban gazdag életét.

A kutatómunka Polley számára is meglepő és az egész életét megváltoztató eredménnyel zárult.

A Velencében, Torontóban, Karlovy Vary-ban és a Sundance-en is vetített Apáim története az év egyik leginkább méltatott alkotása: a kritikákat összegyűjtő RottenTomates weboldalon több mint száz megjelent írás alapján a film tetszési indexe jelenleg 95%!

„Zseniális és provokatív” – USA Today

„Az év egyik csúcspontja” – Chicago Tribune

„Nagyon bátor és érzékeny” – Origo Filmklub

Két nagy sikerű rendezés után Sarah Polley, a Váratlan utazás sztárja élete legnagyobb kihívása elé nézett: nyomozásba kezdett, vajon apja, aki felnevelte valóban a vér szerinti apja-e. A kutatómunka Polley számára is meglepő és az egész életét megváltoztató eredménnyel zárult, amit aztán velünk is megosztott Apáim története című filmjében. A magyar mozikba február 27-én bemutatkozó alkotás különleges családi tabló, melyben Polley megkapó érzékenységgel, játékfilmes eszközökkel meséli el saját maga és családja fordulatokban gazdag életét.

Ha ilyen titkai talán nincsenek is, mindenkinek van egy története a saját apjáról, nevelőapjáról. Osszátok meg velünk a saját történeteteket, meséljétek el, Nektek mit jelent ez a különleges családi kötelék, mit jelent az apa-gyerek kapcsolat. Ha ilyen titkai talán nincsenek is, mindenkinek van egy története a saját apjáról, nevelőapjáról. A róluk készült írásokat, melyeket a molnarkata@mozinet.hu e-mail címre várunk március 16-áig, feltesszük az apaimtortenete.cafeblog.hu oldalra, ahol a közönség kiválaszthatja kedvenceit, akiket aztán Manna Szappanokkal, a Saxum Kiadó könyveivel és természetesen Mozinetes dévédékkel jutalmazunk.

Az írásokat a molnarkata@mozinet.hu e-mail címre várjuk.