Apáim története

Apáim története

Az én történetem, bár legszívesebben azt írnám hogy nem mindennapi, azt kell írnom hogy az.

A mai fiatalok nagy része, úgy nő fel hogy a szülei külön vannak. Gyakoribb eset, hogy a gyermek az anyjánál nevelkedik, de van hogy valamilyen okból az apjához kerül.

Az én vérszerinti szüleim, még a születésem előtt elváltak. Az édesapám nem akart gyereket, úgyhogy édesanyámra bízott. Elhagyott, soha nem ismertem, még csak képet se láttam róla. Anyám megkereste a volt férjét, akihez igazság szerint akkor is vonzódott érzelmileg, amikor az édesapámmal volt. Megkérte hogy vegyen a nevére. Ő lett az új apukám. Ő nagyon örült ennek a számára megtisztelő felkérésnek, és azonnal beleegyezet. Édesanyám megtehette volna hogy apa nélkül felnevel, de tudta hogy a rendes fejlődéshez kell hogy legyen mellettem egy férfi, aki belőlem fiúból férfit nevel, és szeret. Nem jöttek össze, de váltakozva voltam hol apámnál, hol édesanyámnál. Majd egyre többet apámnál, míg nem csúnya viták lettek belőle. Az ügy, a bíróságra került. Nem tartott tovább pár hónapnál a tárgyalás. Kicsi voltam még, általános iskolában elsős. De minden egyes porcikám arra vágyott, hogy apámhoz kerüljek, akit úgy szerettem mint ha az édesapám lenne. Jobban mint az édesanyámat, aki szeretett engem, de ivott. Édesanyám féltékeny lett amiért látta hogy jobban kötődöm apámhoz mint hozzá, és folyton emlegette hogy ő nem az igazi apám, így ezt már nagyon kicsi korom óta tudom. De soha nem érdekelt hogy ki az igazi, és mi van vele. Azóta már állítólag meghalt az édesapám, de a halálhíre nem rázott meg. Szomorú ha meghal valaki, de miért is bánkódjak valaki miatt akit soha nem is láttam, nem beszéltem?

Egyik nap amikor apa értem jött a suliba, láttam hogy nagyon boldog, és közölte hogy van egy jó híre: megnyerte a pert! Azóta csak nagyon ritkán vagyok olyannyira boldog, mint akkor voltam hétévesen. Ölébe vett, és szorosan átöleltük egymást, mint máskor, de az különleges alkalom volt. Azóta édesanyámmal ritkán találkozok, főleg hogy alkoholista. De azért szeretem.

Mióta hivatalosan is apám nevelésébe kerültem, ő lett a gyámom, sok dolog történt. Mint fizikálisan, mint lelkileg. Felnevelt, gondoskodott rólam, ő lett a legelső személy egész életemben. Most is az. Szeretetben nevelt, megtanított mindenre amire kell. Megtudtam hogy egy apa, képes anya nélkül is rendesen felnevelni egy gyermeket, de egy anya apa nélkül, nem. Bár időközben volt több nevelőanyám, de egyiket sem hívtam anyának. A nevükön szólítottam őket, mert megmondtam: nekem van anyám. És senki mást nem fogok így hívni. Apámat, mégis apának hívtam, hiába tudtam hogy nem a vérszerinti. Igazából sosem gondolok erre, magamtól eszembe se jut. Én őt tekintem az igazi apámnak, ő volt mellettem amikor szükségem volt rá, ő nevelt, védett, és eltartott. Nem csak az apám, de barátom is.

Mindenki aki ismer minket, elismeri hogy apa, remek embert faragott belőlem, de félreértés ne essék, nem dicsőítem magam, ezt mások mondják, és ezzel inkább apámat dicsérem, amire rá is szolgált. Apám egy remek ember, aki szívből szereti a fiát, engem. Míg kicsi voltam, szinte sehova nem mentem egyedül. Ha épp nem a barátaimmal voltam, akkor bárhova mentem, magammal rángattam. Imádtam vele lenni. Moziba vitt, megvette mindig a legújabb Pókember képregényt, vagy csak kimentünk a Duna partra sétálni. Míg felnőttem, egyre kevesebbet lógtunk együtt, de ugyanúgy szeretjük egymást. Többet lógok a barátokkal, lányokkal, vagy csak egyedül. Ahogy felnőttem, az élet gondjai úgy potyogtak a hátamra. Kisebb gondok, amiket később még visszasírok, de gondok amikkel foglalkozni kell, így néha jól esik egy kis egyedüllét. Főleg hogy sajnos így felnőtten, sokat vitázunk. Szinte nincs olyan hónap hogy legalább egyszer ne vesznénk össze valami kis dolog miatt, ami akkor ott nagynak tűnik. De van hogy tényleg nagy dolgokon vitatkozunk. Ha neki van igaza, ha nekem, utána mindig nekem van bűntudatom. Mert lényegtelen hogy kinek van igaza, ha egy apa és a fia veszekszenek, az mindkettőnek fáj belül. És nekem plusz az is fáj, hogy neki fájdalmat okozok a vitával, mint ha nem lenne elég baja. De szerintem ez ugyanígy.

Persze az életünk így hogy mindketten felnőttek vagyunk, nem csak a vitáról szól. Így is amikor együtt vagyunk, jókat beszélgetünk. Boldog vagyok amikor élvezzük egymás társaságát. Beülünk meginni valamit, eszünk… És ilyenkor eszembe jut, hogy mennyire fog hiányozni ha elmegy. Annyira ragaszkodok hozzá, hogy félek attól, nem fogom feldolgozni lelkileg azt a traumát hogy elveszítsem őt. De próbálok nem ezzel foglalkozni, hanem a jelennel. Nagy részt emiatt van bűntudatom a vitáink után. Nem akarom hogy úgy távozzon, hogy csak az marad meg neki hogy velem mindig csak a gond van, még akkor sem hogy általánosan, a jobb gyerekek közé tartoztam/tartozok.

Apa mindig azzal dicsekszik, hogy én mennyire csendes, és jól nevelt voltam kiskoromban. Ebből a jól nevelt megmaradt, de be kell valljam a szám kinyílt azért. Anyámtól örököltem egy nagy ajándékot, hogy ki tudom nyitni a számat ha igazságtalanságot érzek magam körül, pl. egy vita során a tanárral szemben. Apám ezt a tulajdonságomat elismeri hogy jó, de van árny-oldala is. Próbál meggyőzni hogy emiatt bajba kerülhetek, hiába van igazam sokszor jobb ha hallgatok. A történelemben bebizonyosodott hogy aki kimondja a valóságot, azt leültetik, vagy lefektetik. Apám félt ettől, de eddig csak közel jártam a bajhoz, de sikerült  elkerülnöm.

Zárkózott gyerek voltam, egészen az általános iskola végéig, sőt a középiskola elején is kicsit. Féltem a lányoktól, kevés barátom volt, de akik voltak, azok most is mellettem vannak, és én is mellettük. Apa mindig mondta, hogy elvisz majd diszkóba, és megtanít csajozni. Meg sok tippet adott, de a diszkót megmondtam „kizárt” mert nem szeretem a szórakozóhelyeket. Meg ciki hogy „apuival” megyek bulizni. A tippjeit meg nem fogadtam meg. De ezt így érett fejjel is azt mondom, nem is baj. Ő nagy nőcsábász hírében áll, de ezzel olyan nőket is vesz fel. De azok a lányok akik nekem tetszenek, nem olyanok, szóval a tanácsaival nem mentem volna sokra. Bár igaz mi igaz, néha ellátott jó tippekkel is, amiket meg is valósítottam. Itt is mint az élet szinte minden területén, csak segített. Semmiben nem hátráltatott. Természetesen pénzzel is támogatott, hogy az adott lánynak ajándékot vegyek pl. Valentin napra, vagy csak elhívjam egy randira. Még ha rossz anyagi helyzetben is voltunk, igyekezett ezt titkolni, de mindig tudtam mikor van gond, és olyankor nem fogadtam el a segítségét. A korombeliekhez képest, hamar érett gondolkodásról tettem tanúbizonyságot, még ha a tanulmányaim nem is voltak a legjobbak. Apával, még amikor kisebb is voltam, nagy dolgokról is jól elbeszélgettünk. „A világ nagy dolgairól!” Ő aranyosnak tartotta, hogy kicsiként is milyen dolgok foglalkoztattak, eleinte csak kisgyerekes érdeklődésnek tartotta, majd rájött később hogy mindent komolyan gondolok.

Van, hogy kicsit haragszok rá, amiért úgy kezel, mint egy kisgyereket, még így is hogy nagy vagyok. De megértem, tudom hogy minden szülő ilyen, valószínűleg én is ilyen leszek ha lesz gyerekem. Apa nagyon büszke rám, pedig szerintem semmi olyat nem értem még el amiért az lehetne. De minden apa, aki szereti a fiát, büszke rá. És ez normális esetben kölcsönös is, mint itt is.

Számomra az „apa”, nem az a személy, akivel közös a vérünk, hanem aki felnevelt, szeret, gondoskodik rólam. És én bármennyire is próbálom, nem fogom tudni soha úgy meghálálni neki mindazt, amit tett értem, ahogy az megérdemli.

Bogdán József

Jó szörnynek rossz a sorsa

Azt mondják, kétféle világ létezik. Az egyik a gyönyörű tündérek, a csintalan koboldok, a szó szerint nagyképű óriások, a mindenre éhes szörnyetegek és a többi csodás teremtmények, azaz a mesebeli lények világa, míg a másik a csupasz, de néhol mégis szőrös, önmagukat és környezetüket folyamatosan romboló, rémisztő embereké. Persze, némelyek azt mondják, ez utóbbi csak mende-monda, amolyan valóság a mesében. Egészen a tegnap estéig én is így vélekedtem, viszont azóta…

Tudjátok, soha nem szerettem a horrorokat, ahol ezek a rémisztő emberek folyamatosan elkapták a szegény koboldokat, hogy azok kívánságaikat teljesítsék. Gyűlöltem azokat, kik felmásztak az óriásokhoz, és nemcsak kirabolták, de még orvul meg is ölték némelyiküket. Ugyanígy utáltam azokat a sztorikat is, mikor szegény vasorrú bábát megégették, miután felfalták a fél házát és még így is ingyen szállást kaptak AZOKNAK a kölykei. Nem szerettem ezeket a rémtörténeteket, igazából nem is hittem bennük, de az éjszaka minden megváltozott…

De még be sem mutatkoztam, Gabriel B. Todd vagyok. És emberi látomásom volt az éjjel. Egy alternatív világ tárult fel előttem. Megláttam, mi lett volna, ha én is ilyen félmeztelen lényként jövök a világra, gyönyörű kék bundámat hátrahagyva. Az álmom egy ébredéssel kezdődött. Kinyitottam szemeim, és mintha kinyomták volna nyolc szemem, mindössze kettővel érzékeltem a világot. Odakaptam mind a hat kezemmel, de ebből négy sosem ért célba. S ekkor, mintha emlékek tömkelege áramlott volna be az agyamba…

Láttam magam, ahogy élem, vagy még inkább megéltem a hétköznapiság se eleje se vége monotonitását. Eltűnt minden csíny a létezésemből. Sőt, a felmenőiméből is. Ki hallott már olyat, hogy egy szörnynek csak EGY felesége legyen? Márpedig ABBAN az álomban fateromnak se volt 4-5 gyereke 4-5 anyától. Ott nem nősült 1-nél többször, nem hogy négyszer? De rendben van, ezt még csak-csak megértettem volna, hisz nálunk is vannak egyes sátánista-emberista szekták, akik az úgynevezett monopáliának, vagy minek a hívei, de hogy a világ az ő szintjükre süllyedjen…

Jézusom! Mennyire hiányoznának a legnagyobb anekdotáink, hisz ezek is a poligamáliához kapcsolhatóak. Emlékszem, és ez a szörnyecskés emlékezetem, volt faternak egy 10-20 évvel fiatalabb élettársa is. Hát, mit ne mondjak… Egy igazi bombaszörny volt. Bevallom, életemben először irigylésre méltó helyzetben volt apám. Nem is csoda, hogy volt, aki megkérdezte tőle:

– Ő a te lányod, Szörnyesz? – majd a kissé büszke „nem” után:

– Csak mivel itt-ott mindig elpottyantasz egyet-egyet. Azt hittem ő is a tied.

Na, ehelyett azt a perverzitást kellett elviselni, hogy a norma csak egy esetleg kettő asszony a háznál. Borzasztó, de nem halálos sebet ejtett szívemen. Viszont a többi szörnyűség…

Hihetetlen, amit a terhes asszonyokkal ABBAN az emberekkel zsúfolt világban műveltek… Képzeljétek el, hogy egy- két koszban bővelkedő vidéket kivéve mindenhol SEGÍTETTÉK őket. FŐZTEK, TAKARÍTOTTAK, MOSOGATTAK helyettük. Egyáltalán, minek kell takarítani, meg mosni? Hülyék ezek a csupasz lények? Úgyis piszkos lesz utána minden! Arról nem is beszélve, hogy szegény öregem belehalt volna a fájdalomba, ha nem követelhetett volna várandós asszonyától olyan kaját, melynek illatát anyám nem bírta elviselni. Na meg, ha az előző akkorra már szintén terhes szívszerelmével nem játszadozhatott volna. Hisz ki jött volna egy másik alagútba odúvásárlás céljából, ha nem az az asszony? Kinek mondta volna el apám főnöke, hogy fatert már máshoz köti a szíve, vagy épp egy másik testrésze? Na neeem!!! Olyan világban nem akarok élni, ahol a szörnyecske nem játszadozhat ilyeneket a párjával! Olyanban meg pláne nem, ahol majdhogynem bűnnek tartják, ha az ember két asszonyt tart a tűzben úgy, hogy ők nem tudnak a másikról. Elvégre nem azért jöttünk a világra különálló teremtményekként, hogy valami furcsa kényszer miatt szimbiózisba álljunk más lényekkel! Ezt nem veszem be! Elképzelem amint, az álombeli lényem találkozna szörnybeli apámmal, melyben tízenX éves koromig nem lett volna barátnőm, biztos valami ilyesmivel jött volna az öreg:

– Ejjj, fiam… Én a te korodban már minimum egyszer elváltam. Te meg… Csak nem vagy buzi?

Na jó, a kérdést lehet, már csak azután tette volna fel, miután közöltem volna vele, hogy én más vagyok, mint a többiek. Áhh, kár is lenne azt a „mást” beletenni. Onnantól kezdve nem lehetne neki megmagyarázni, hogy nekem nem az egy éjszakás kalandok a kedvenceim, hanem várni akarok az igazira. De miket is beszélek! Méghogy nem az egyéjszakások a kedvenceim?! Úgy tűnik az az álom kicsit megártott! Na, be kell nyomnom még egy kis potroh-fröccsöt, mert a végén megárt a józanság!

De ami még nagyon furcsa volt álomutazásomban, azok a nyaralások. Képzeljétek el, az emberek többsége kikapcsolódásra vágyott. Jézusom! – már ott sem lehetett egymást kiidegelni? Képzeljétek el, mi lenne, ha elmennétek a család fejével, plusz valamelyik féltesótokkal mondjuk Szörnyiptomba, megnézni a legendás Szfinxet, ki állítólag több száz embert juttatott a túlvilágra, és egyszer se lennétek lecseszve! Na, azért ez már csak több a sokknál! Már kukac koromban utáltam az óvodai alvást! Nekem igenis kell a pörgés! Milyen emlékek lettek volna akkor, ha az ősöm a szomszéd szobában nem a dadát dugta volna, míg mi féltesóim egyikével hülyéskedtünk? Őszintén! Van akinek bejön az, ha csak a tengerparton bohóckodik a család? Hisz úgy semmi maradandó emléke nem lesz róla! Na, de hagyjuk, még ez se borított ki teljesen…

Nem úgy mint a családi kötelékük! Komolyan mondom, az volt az utolsó csepp a köcsögben! Vagyis az egymáshoz való viszonyulásuk. Mindenki kedves volt a másikhoz. Már megint az a fránya szimbióta viselkedés! Na, ezt egyetlen szörny sem viselné el, az biztos! Kimaradnának azok az élmények, mikor feleslegesen vásárolsz a nagymutternak meglepit, hisz ötévente egyszer-kétszer, mikor a közeledbe jön, akkor nincs menekvés, meg kell látogatnod. Szerencsére, legutóbb fater megoldotta, hogy ne találkozzunk. Őszintén, nem jobb, ha megmarad az ajándék? Most nem is lenne miről mesélni! Pedig volt egyszer, hogy meghívtak minket az odújukba, délután háromra úgy, hogy előtte szólnak, hogy igazán ütős legyen a megijesztés. Jól behúztak a csőbe! Apám igazi tréfamester volt már fiatal korában is, de akkor tényleg meg tudott viccelni. Három után mi hívtuk, hogy mi lesz már, mire közölte, hogy egy óra múlva mennek már a mamáék a szörnyjárattal haza. Mi meg nekiálltunk rohanni, hogy majd az állomáson talizzunk vele, de elkéstünk… Pontosabban szólva a vonat még bent volt 5 percig, de szülőm addigra már eltűnt, kiderült félúton van hazafelé. Őszintén, hogy ijesszünk meg valakit egy nyilvános féreglyukban? Ráadásul nálunk nem szokás megvárni míg a vonat elmegy, így az is feltűnő lett volna, ha fellopózunk. Bezzeg az embereknél… Minek órákat várni, ha már kint van az állomáson az, aki utazik? Belegondolok, ha minden kikísért ősnél kellett volna 10-10 percet várnom, akkor már minimum egy hetet el is vesztegettem volna életemből. Na, az álmomban végig kellett élnem minden ilyen percet!

Azaz, csak végig kellett volna élnem, ugyanis hirtelen felriadtam… Még egy kicsit elfilózok álmomtól kábán. Ezen utolsó eset teljes szörnnyé válásom előtt egy hónappal történt. Akkor, erre hivatkozva dobott ki szörnyapám, hogy innentől nem vagyok az ő szörnyecskéje. Végre férfi lehettem! Kétféle világ létezik. Az embereké, kik folyamatosan rombolják környezetüket, ugyanakkor valahol a szeretet is megbújik lelkükben, és a meséké, melyben minden fekete-fehérre van leszűkítve.

Tóth Balázs Gábor vagyok. A tündérmeséket szeretni szeretem, de nem igazán hiszek bennük. Ettől függetlenül vágytam egy olyan világra, ahol nem kell szégyenkeznem amiatt, mert féltestvérem és köztem nincs három hónap korkülönbség. Egy olyan életre, melyben édesanyámnak nem kell több éven át eltűrnie egy zsarnokot, ki testvéremet el is titkolta előle. És egy olyan apára, aki nem tagad ki, csak azért mert elrontott egy időpont egyeztetést. Szerencsére ez a világ eljött. Már nem szégyenkezem más múltja miatt. Anyunak jó sorsa van jelenlegi férje mellett, s én is igazi, bár nem vérszerinti apát kaptam az ő képében.

Ezt köszönöm is nevelőapámnak, Ferinek!

A titokzatos apa

1978-ben születtem, így együtt nőttem fel Sarah Polleyval. A Váratlan utazás összes epizódját láttam, így nagyon kíváncsian várom már a filmjét! A téma is különösen érdekes számomra, hiszen nekem van is apám és nincs is. Balasagyarmat mellett egy kis faluban nőttem fel, és a mai napig ott élek, ma már csodálatos családban 2 kisfiú boldog édesanyjaként. Az anyám egyedül nevelt fel, édesapám, aki francia állampolgár, egy évet töltött Balassagyarmaton, ahol édesanyámmal megismerkedtek, majd visszament Franciaországba a szülővárosába. Nekem egy kép maradt csak belőle, és a Franciaország iránt érzett különleges vonzalmam. Édesanyám soha nem beszélt róla csúnyán, mindig úgy éreztem, hogy az iránta érzett szerelme soha nem múlt el, nem beszéltünk erről, de soha többet nem lett más férfi az életében. Belül mindig vártam, hogy egyszer majd előbukkan a semmiből, és megismerhetjük egymást! Végül férjem idei karácsonyi ajándéka igazán különlegessé varázsolta az ünnepet!  Az interneten a tudtom nélkül felvette a kapcsolatot az Édesapámmal, akit videotelefonos hívással karácsonykor a fa alá varázsolt nekem! El sem tudom mondani, hogy ez mit jelentett Nekem. Tavasszal La Rouque-Gageac-ba utazom a családommal együtt egy hétvégére. És a legjobb, hogy a szőke családomban végre nem egyedül vagyok fekete göndör hajú! 🙂

Nyári Mária

Apa

Homályos ablakon át láttam,

Először fiatal árnyék,

Később ősz színek látszanak

Az üveg prizmáin át.

 

Vártam, hogy az ajtó kinyíljon,

És a körvonalak valósággá válva,

Egy nagy színes képpé válva,

Alakot öltsenek az én számomra.

 

Később este lett, az árnyékok

megszűntek. A várakozás

vége hozta a nyugalmat.

Apa, egy szó maradt, szürke valóság,

 

A mesében máshogy lett volna.

 

Tóth Jázmin

A film

A Váratlan utazás sztárja, Sarah Polley bár a tévésorozat óta számos mozifilmben alakított főszerepet (Az élet nélkülem, A szavak titkos élete stb.), az elmúlt években inkább a kamera másik oldalát választotta, hogy rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként is bizonyítsa tehetségét. Két nagy sikerű rendezése, a kétszeres Oscar-jelölt Egyre távolabb és a Volt egy tánc után élete legnagyobb kihívása elé nézett: az Apáim története különleges családi tabló, melyben Polley megkapó érzékenységgel, játékfilmes eszközökkel meséli el saját maga és családja fordulatokban gazdag életét.

A kutatómunka Polley számára is meglepő és az egész életét megváltoztató eredménnyel zárult.

A Velencében, Torontóban, Karlovy Vary-ban és a Sundance-en is vetített Apáim története az év egyik leginkább méltatott alkotása: a kritikákat összegyűjtő RottenTomates weboldalon több mint száz megjelent írás alapján a film tetszési indexe jelenleg 95%!

„Zseniális és provokatív” – USA Today

„Az év egyik csúcspontja” – Chicago Tribune

„Nagyon bátor és érzékeny” – Origo Filmklub

A pályázat

Két nagy sikerű rendezés után Sarah Polley, a Váratlan utazás sztárja élete legnagyobb kihívása elé nézett: nyomozásba kezdett, vajon apja, aki felnevelte valóban a vér szerinti apja-e. A kutatómunka Polley számára is meglepő és az egész életét megváltoztató eredménnyel zárult, amit aztán velünk is megosztott Apáim története című filmjében. A magyar mozikba február 27-én bemutatkozó alkotás különleges családi tabló, melyben Polley megkapó érzékenységgel, játékfilmes eszközökkel meséli el saját maga és családja fordulatokban gazdag életét.

Ha ilyen titkai talán nincsenek is, mindenkinek van egy története a saját apjáról, nevelőapjáról. Osszátok meg velünk a saját történeteteket, meséljétek el, Nektek mit jelent ez a különleges családi kötelék, mit jelent az apa-gyerek kapcsolat. Ha ilyen titkai talán nincsenek is, mindenkinek van egy története a saját apjáról, nevelőapjáról. A róluk készült írásokat, melyeket a molnarkata@mozinet.hu e-mail címre várunk március 16-áig, feltesszük az apaimtortenete.cafeblog.hu oldalra, ahol a közönség kiválaszthatja kedvenceit, akiket aztán Manna Szappanokkal, a Saxum Kiadó könyveivel és természetesen Mozinetes dévédékkel jutalmazunk.

Az írásokat a molnarkata@mozinet.hu e-mail címre várjuk.

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!