Az én történetem, bár legszívesebben azt írnám hogy nem mindennapi, azt kell írnom hogy az.
A mai fiatalok nagy része, úgy nő fel hogy a szülei külön vannak. Gyakoribb eset, hogy a gyermek az anyjánál nevelkedik, de van hogy valamilyen okból az apjához kerül.
Az én vérszerinti szüleim, még a születésem előtt elváltak. Az édesapám nem akart gyereket, úgyhogy édesanyámra bízott. Elhagyott, soha nem ismertem, még csak képet se láttam róla. Anyám megkereste a volt férjét, akihez igazság szerint akkor is vonzódott érzelmileg, amikor az édesapámmal volt. Megkérte hogy vegyen a nevére. Ő lett az új apukám. Ő nagyon örült ennek a számára megtisztelő felkérésnek, és azonnal beleegyezet. Édesanyám megtehette volna hogy apa nélkül felnevel, de tudta hogy a rendes fejlődéshez kell hogy legyen mellettem egy férfi, aki belőlem fiúból férfit nevel, és szeret. Nem jöttek össze, de váltakozva voltam hol apámnál, hol édesanyámnál. Majd egyre többet apámnál, míg nem csúnya viták lettek belőle. Az ügy, a bíróságra került. Nem tartott tovább pár hónapnál a tárgyalás. Kicsi voltam még, általános iskolában elsős. De minden egyes porcikám arra vágyott, hogy apámhoz kerüljek, akit úgy szerettem mint ha az édesapám lenne. Jobban mint az édesanyámat, aki szeretett engem, de ivott. Édesanyám féltékeny lett amiért látta hogy jobban kötődöm apámhoz mint hozzá, és folyton emlegette hogy ő nem az igazi apám, így ezt már nagyon kicsi korom óta tudom. De soha nem érdekelt hogy ki az igazi, és mi van vele. Azóta már állítólag meghalt az édesapám, de a halálhíre nem rázott meg. Szomorú ha meghal valaki, de miért is bánkódjak valaki miatt akit soha nem is láttam, nem beszéltem?
Egyik nap amikor apa értem jött a suliba, láttam hogy nagyon boldog, és közölte hogy van egy jó híre: megnyerte a pert! Azóta csak nagyon ritkán vagyok olyannyira boldog, mint akkor voltam hétévesen. Ölébe vett, és szorosan átöleltük egymást, mint máskor, de az különleges alkalom volt. Azóta édesanyámmal ritkán találkozok, főleg hogy alkoholista. De azért szeretem.
Mióta hivatalosan is apám nevelésébe kerültem, ő lett a gyámom, sok dolog történt. Mint fizikálisan, mint lelkileg. Felnevelt, gondoskodott rólam, ő lett a legelső személy egész életemben. Most is az. Szeretetben nevelt, megtanított mindenre amire kell. Megtudtam hogy egy apa, képes anya nélkül is rendesen felnevelni egy gyermeket, de egy anya apa nélkül, nem. Bár időközben volt több nevelőanyám, de egyiket sem hívtam anyának. A nevükön szólítottam őket, mert megmondtam: nekem van anyám. És senki mást nem fogok így hívni. Apámat, mégis apának hívtam, hiába tudtam hogy nem a vérszerinti. Igazából sosem gondolok erre, magamtól eszembe se jut. Én őt tekintem az igazi apámnak, ő volt mellettem amikor szükségem volt rá, ő nevelt, védett, és eltartott. Nem csak az apám, de barátom is.
Mindenki aki ismer minket, elismeri hogy apa, remek embert faragott belőlem, de félreértés ne essék, nem dicsőítem magam, ezt mások mondják, és ezzel inkább apámat dicsérem, amire rá is szolgált. Apám egy remek ember, aki szívből szereti a fiát, engem. Míg kicsi voltam, szinte sehova nem mentem egyedül. Ha épp nem a barátaimmal voltam, akkor bárhova mentem, magammal rángattam. Imádtam vele lenni. Moziba vitt, megvette mindig a legújabb Pókember képregényt, vagy csak kimentünk a Duna partra sétálni. Míg felnőttem, egyre kevesebbet lógtunk együtt, de ugyanúgy szeretjük egymást. Többet lógok a barátokkal, lányokkal, vagy csak egyedül. Ahogy felnőttem, az élet gondjai úgy potyogtak a hátamra. Kisebb gondok, amiket később még visszasírok, de gondok amikkel foglalkozni kell, így néha jól esik egy kis egyedüllét. Főleg hogy sajnos így felnőtten, sokat vitázunk. Szinte nincs olyan hónap hogy legalább egyszer ne vesznénk össze valami kis dolog miatt, ami akkor ott nagynak tűnik. De van hogy tényleg nagy dolgokon vitatkozunk. Ha neki van igaza, ha nekem, utána mindig nekem van bűntudatom. Mert lényegtelen hogy kinek van igaza, ha egy apa és a fia veszekszenek, az mindkettőnek fáj belül. És nekem plusz az is fáj, hogy neki fájdalmat okozok a vitával, mint ha nem lenne elég baja. De szerintem ez ugyanígy.
Persze az életünk így hogy mindketten felnőttek vagyunk, nem csak a vitáról szól. Így is amikor együtt vagyunk, jókat beszélgetünk. Boldog vagyok amikor élvezzük egymás társaságát. Beülünk meginni valamit, eszünk… És ilyenkor eszembe jut, hogy mennyire fog hiányozni ha elmegy. Annyira ragaszkodok hozzá, hogy félek attól, nem fogom feldolgozni lelkileg azt a traumát hogy elveszítsem őt. De próbálok nem ezzel foglalkozni, hanem a jelennel. Nagy részt emiatt van bűntudatom a vitáink után. Nem akarom hogy úgy távozzon, hogy csak az marad meg neki hogy velem mindig csak a gond van, még akkor sem hogy általánosan, a jobb gyerekek közé tartoztam/tartozok.
Apa mindig azzal dicsekszik, hogy én mennyire csendes, és jól nevelt voltam kiskoromban. Ebből a jól nevelt megmaradt, de be kell valljam a szám kinyílt azért. Anyámtól örököltem egy nagy ajándékot, hogy ki tudom nyitni a számat ha igazságtalanságot érzek magam körül, pl. egy vita során a tanárral szemben. Apám ezt a tulajdonságomat elismeri hogy jó, de van árny-oldala is. Próbál meggyőzni hogy emiatt bajba kerülhetek, hiába van igazam sokszor jobb ha hallgatok. A történelemben bebizonyosodott hogy aki kimondja a valóságot, azt leültetik, vagy lefektetik. Apám félt ettől, de eddig csak közel jártam a bajhoz, de sikerült elkerülnöm.
Zárkózott gyerek voltam, egészen az általános iskola végéig, sőt a középiskola elején is kicsit. Féltem a lányoktól, kevés barátom volt, de akik voltak, azok most is mellettem vannak, és én is mellettük. Apa mindig mondta, hogy elvisz majd diszkóba, és megtanít csajozni. Meg sok tippet adott, de a diszkót megmondtam „kizárt” mert nem szeretem a szórakozóhelyeket. Meg ciki hogy „apuival” megyek bulizni. A tippjeit meg nem fogadtam meg. De ezt így érett fejjel is azt mondom, nem is baj. Ő nagy nőcsábász hírében áll, de ezzel olyan nőket is vesz fel. De azok a lányok akik nekem tetszenek, nem olyanok, szóval a tanácsaival nem mentem volna sokra. Bár igaz mi igaz, néha ellátott jó tippekkel is, amiket meg is valósítottam. Itt is mint az élet szinte minden területén, csak segített. Semmiben nem hátráltatott. Természetesen pénzzel is támogatott, hogy az adott lánynak ajándékot vegyek pl. Valentin napra, vagy csak elhívjam egy randira. Még ha rossz anyagi helyzetben is voltunk, igyekezett ezt titkolni, de mindig tudtam mikor van gond, és olyankor nem fogadtam el a segítségét. A korombeliekhez képest, hamar érett gondolkodásról tettem tanúbizonyságot, még ha a tanulmányaim nem is voltak a legjobbak. Apával, még amikor kisebb is voltam, nagy dolgokról is jól elbeszélgettünk. „A világ nagy dolgairól!” Ő aranyosnak tartotta, hogy kicsiként is milyen dolgok foglalkoztattak, eleinte csak kisgyerekes érdeklődésnek tartotta, majd rájött később hogy mindent komolyan gondolok.
Van, hogy kicsit haragszok rá, amiért úgy kezel, mint egy kisgyereket, még így is hogy nagy vagyok. De megértem, tudom hogy minden szülő ilyen, valószínűleg én is ilyen leszek ha lesz gyerekem. Apa nagyon büszke rám, pedig szerintem semmi olyat nem értem még el amiért az lehetne. De minden apa, aki szereti a fiát, büszke rá. És ez normális esetben kölcsönös is, mint itt is.
Számomra az „apa”, nem az a személy, akivel közös a vérünk, hanem aki felnevelt, szeret, gondoskodik rólam. És én bármennyire is próbálom, nem fogom tudni soha úgy meghálálni neki mindazt, amit tett értem, ahogy az megérdemli.
Bogdán József
1978-ben születtem, így együtt nőttem fel Sarah Polleyval. A Váratlan utazás összes epizódját láttam, így nagyon kíváncsian várom már a filmjét! A téma is különösen érdekes számomra, hiszen nekem van is apám és nincs is. Balasagyarmat mellett egy kis faluban nőttem fel, és a mai napig ott élek, ma már csodálatos családban 2 kisfiú boldog édesanyjaként. Az anyám egyedül nevelt fel, édesapám, aki francia állampolgár, egy évet töltött Balassagyarmaton, ahol édesanyámmal megismerkedtek, majd visszament Franciaországba a szülővárosába. Nekem egy kép maradt csak belőle, és a Franciaország iránt érzett különleges vonzalmam. Édesanyám soha nem beszélt róla csúnyán, mindig úgy éreztem, hogy az iránta érzett szerelme soha nem múlt el, nem beszéltünk erről, de soha többet nem lett más férfi az életében. Belül mindig vártam, hogy egyszer majd előbukkan a semmiből, és megismerhetjük egymást! Végül férjem idei karácsonyi ajándéka igazán különlegessé varázsolta az ünnepet! Az interneten a tudtom nélkül felvette a kapcsolatot az Édesapámmal, akit videotelefonos hívással karácsonykor a fa alá varázsolt nekem! El sem tudom mondani, hogy ez mit jelentett Nekem. Tavasszal La Rouque-Gageac-ba utazom a családommal együtt egy hétvégére. És a legjobb, hogy a szőke családomban végre nem egyedül vagyok fekete göndör hajú! 🙂
